2010. május 10., hétfő

Beder Tibor Apadó fájdalom című könyvének ismertetője

Beder Tibor, a Csíszeredában élő  nyugalmazott földrajztanár és geológus ma is  tevékeny közéleti szerepet vállal,  helyi és tágabb közösségünk életében is. 

              Hetedik könyve, Az Apadó fájdalom tavaly jelent meg a Pro Print kiadó gondozásában.  A szerző alapos földrajzi  ismeretekkel, tájékozottsággal felvértezett ember, aki bebarangolta nem csak a Székelyföldet és Erdélyt, hol gyalog, hol járművön, hanem egész Európát, sőt Anatóliát is, számos írásában számolt be úti élményeiről, tapasztalatairól.  
            Újabb könyve összegzésnek is tekinthető, eddig megtett utazásainak tapasztalatait építette, sűrítette bele e kötetébe, de nem csak földrajzi értelemben tett,  térbeli  utazásról  van szó, hanem időbeli utazásról is, amelynek során  történelmi múltunk különböző  korszakaiba vezet el, ehhez  segítségül hívja a történettudomány, a régészet, az irodalom és nyelvészet, a néprajz és a képzelet eszközeit.  Történelmi múltunk, hagyományaink mély rétegei tárulnak fel időutazásai során.
Erdély más-más tájegységére vezetnek a könyv fejezetei, de távolabbi tájakra is,   miközben az erdélyi magyarság, a székelység, és a velük együtt itt élő népek, múltjának  különböző rétegei is feltárulnak.
Sylvester Lajos - a neves háromszéki publicista jegyzi a könyv előszavát, a könyv fülszövegében is kiemelt megfogalmazása szerint: “Beder Tibor történelmünket és kortársi világunkat bekalandozó könyvének gerince annak a folyamatnak a feltárása, amely az egykor magyar többségű térségek históriai lefaragását és elvesztését jeleníti meg, és a mérhetetlen veszteségek ellenére a mégis megmaradás, a mégis itt maradás parancsát követi. “

            Az Apadó fájdalom -a címadó szószerkezet - jelentését már könyvének első lapjain tisztázza a szerző, magyarázatot adva arra is, miért tartotta fontosnak e könyv megírását. A történelmi veszteségeinkből fakadó fájdalom hordozói vagyunk, ahogyan Beder Tibor vallja -  a történelmi emlékezet, a múlt ismerete és a jelen történései, de a jövő kilátásai is okozzák a fájdalmat. Az apadó fájdalom a generációk történelmi emlékezetének hordozója, metaforája a könyvben. A történelmi emlékezet elhalványodása, megfakulása egy apadó folyamatként van jelen a generációk tudatában. Ahogy az újabb generációk múltról való ismeretei, történelmi emlékezete egyre hiányosabb lesz, úgy csökken, apad a fájdalom is.
            A szerző körbejárja a Székelyföldet a maga és mások megnyugtatására, megpróbálva választ adni arra, hogy a jelenben megismétlődhetnek-e a múlt erdélyi történései,  mindennapjaink cselekvései erősítik vagy gyengítik a közösségünket, mit kellene tennünk, hogy megtarthassuk a jelenben és a jövőben is a Székelyföldet. Nem a kilátástalanságnak és cselekvésképtelenségnek ad hangot, hanem az értelmes, megtartó cselekvés lehetőségeinek a felmutatása a célja – ezért jelöl ki faladatokat számunkra,  ösztönözve a közöny és a beletörődés legyőzését.
Beder Tibor így járja körül a könyv fejezeteiben a Székelyföldet, a Barcasági medencétől eljut a Beszterce környéki Szászföldig, beutazza Aranyosszéket, és keleten a moldvai csángókhoz   vezet útja. Barangolásai során tanulságos történelmi és kortárs példákat elevenít fel, mutat be, amelyek olykor megdöbbentő erővel szemléltetik azt a folyamatot, ahogyan  a Székelyföld peremrészein és attól távolabb élő magyarság fokozatosan leválik, lemorzsolódik,  bemutatva számbeli fogyatkozását és az etnikai arányok megváltozását Erdélyben.
            Székelyföld különböző vidékeit járjuk be a könyv lapjain a szerzővel együtt, de időutazásának is részeseivé tesz azáltal, ahogy megelevenedik egy-egy sajátos helyszínen, a múlt valamely számunkra fontos jelentéssel bíró történelmi eseménye, vagy kulcsszereplője.
Így válik egy adott helyszín a könyv lapjain a történelmi emlékezet számára szimbolikus telítettségű hellyé, amely a múltban történt események által üzen a ma nemzedékeinek (azoknak legalábbis, akikben még elevenen él a történelmi emlékezet).  Az adott földrajzi hely tudományosan pontos behatárolása mellett az események szemléletes, olvasmányos ábrázolása jellemző a kötetre  amelyet jól megválasztott irodalmi szemelvények és történelmi forrásmunkák részletei is színeznek.  Ezért van, hogy a könyv a  statisztikai adatok gyakori felbukkanása ellenére sem száraz   történelmi lecke, ezeknek a statisztikai adatoknak éppen az a szerepük, hogy a számok erejével szembesítsenek,  döbbentsenek rá azokra a folyamatokra, amelyek egyáltalán nem biztatóak, de amelyek ismeretében cselekedhetünk, tehetünk a közösségünk jelenéért, jövőjéért.
              A láthatatlan határcímet viseli a könyv második és leghosszabb fejezete.  Székelyföld déli határán, a Feketeügy partján, a nevezetes kökösi híd háromszéki oldalán áll a szerző, innen barangoljuk be vele együtt térben és időben a kökösi hidat övező földrajzi-történelmi tájat, hozzánk szóló üzeneteit értelmezve.
A székelység sokat vitatott eredetéről, történelmi szerepéről is szót ejt    fejezet elején Beder Tibor, aki  a magyarság és a székelység türk származásának híve, többször írt  a  török—magyar, török—székely kapcsolatokról személyes kapcsolatai révén is. A székelység sajátos történetében arra a kérdésre keres választ, hogy ma megtalálhatók-e azok a történelemformáló tényezők, amelyek a székelységet annyi századon át segítették a megmaradásban.
A fejezetben hosszan ír a Barcasági-medence népességéről, a  hétfalusi csángó magyarokról, eljutunk vele együtt Törcsvár és Fogarasföld vidékéig, északon a Beszterce környéki Szászföldig, szót ejt a Barcaság napjainkban legszámosabb lakóiról, a  románokról is. Az erdélyi szászok történetéről szólva, 12. századi első betelepítésüktől kezdve a huszadik század végéig – a szász etnikum majdnem teljes eltűnéséig,  a szászság és magyarság törtéténelmi kapcsolatairól is szól. A barcasági szászokról alkotott képet Adolf Meschendörfer erdélyi szász író Brassóról szóló Corona c. regényének részlete teszi teljessé. Az idézett történelmi események, és statisztikai számsorok döbbenetes erővel szembesítenek azzal, hogy a szászság, Erdély történelmi népe, ma már alig létezik.
Ezzel is  előrevetíti, hogy milyen sors várhat a Székelyföldre is. Ilyen értelemben állandóan szembesít a kötet a számok tükrében azzal a ténnyel, hogy  a jelenben  létfontosságú kérdés anyanyanyelvünk megőrzése, ha nem akarjuk, hogy száz éven belül eltűnjön a székelység Erdélyből.
A jelen nagy veszélyének tartja az utánunk következő nemzedékek történelemismeretének hiányait is. 
A Feketeügy partján álló szerző számára a kökösi híd egyike azon helyeknek, amelyek a múlt mához szóló üzeneteit hordozzák. Közelebbi vagy távolabbi környékén lezajlott történelmi eseményeket idéz fel képzeletében,  vele együtt az olvasó is részese és tanúja lesz a múlt eseményeinek, és szinte észrevétlenül gazdagodik történeti és művelődéstörténeti ismeretekkel is. 
            A Megszenvedett múltcímet viselő következő fejezet az erdélyi örménységről szól. Családi kötelékei miatt is foglalkoztatta a szerzőt az örmények története (itt utalok előző  Megidézett múltcímű kötetére, amelyet  örmény származású dédanyja, Zárug Mária  emlékének szentelt).
Ismét követhetjük időutazásán a szerzőt, az Erzsébetvárosi örmény katolikus templom lépcsőjén ülve feltárulkozik előtte az egész örmény történelmi múlt, amelynek része az erzsébetvárosi örmények  múltja is.
Az erdélyi örmény-magyar kapcsolatokról is képet kapunk ebben a fejezetben. Az erdélyi magyarok és székelyek annyira barátságosak, befogadók voltak az üldözött örményekkel szemben, hogy az Erdélybe, a székelység körébe befogadott örmények fokozatosan elveszítették anyanyelvüket, és mára csak bizonyos szokásaikban, örmény nemzettudatuk fenntartásában érhetjük tetten másságukat.
Az örményeket befogadó vagy örmény alapítású erdélyi települések történetéről – Besztercéről, Erzsébetvárosról (1733-ig Ebesfalva), Gyergyószentmiklósról, Csíkszépvízről, az 1700-tól örmény központtá vált Szamosújvárról  -  a lakosság etnikai-nemzeti megoszlásának változásairól is fontos információkat kapunk ebben a fejezetben.  
Az ázsiai és európai örmény sors történetére is kitér könyvében Beder Tibor – a törökországi örmények 1915. április 24-i tragédiáját, a törökországi örmény genocídiumot Antonia Arslan Pacsirtavárcímű 2008-ban magyarul is megjelent világhírű regénye által idézi fel, amelynek végkicsengése, hogy a mai generáció nem felelős az előtte álló generációk tetteiért. Az örmények tragédiájáért nem tehető kollektív felelőssé a török nép. Az állam, a kormányok felelősségét hangsúlyozza Beder Tibor, kiemelve, hogy  mai napig  a tiszta nemzetállamok kialakítására való törekvések tehetők felelőssé az egyes nemzetek elnyomásáért, és figyelmeztet arra is, hogy a nemzetállamban való gondolkodás ma is jelen van Európában, térségünkben is. 
            A Gyérülő aranycímű fejezet elején a Torockó fölé magasodó Székelykő tetején állva a magasból tekint le  a  múlt mélységeibe a szerző,   keletre Aranyosszék tárul a lábai elé, nyugatra az unitárius Torockó - amely ma a világörökség részét képezi. Ismét alámerülhetünk a múltba, a legkisebb székely szék, Aranyosszék történetébe. Szent László legendás alakjának felidézésével  kezdődik a történelmi Aranyoszék - a Székelyföld hajdani ötödik széke -  múltjában való barangolás,  majd  Torda és Felvinc történetébe kaluazol el történelmi forrásmunkák, helytörténeti monográfiák segítségével, s jut el egészen napjainkig, hogy ismét szembesítsen a történelmi események tragikus következményeként a  demográfiai arányok szembetűnő megváltozásával. 
A moldvai csángókhoz tett útján követhetjük végig a szerzőt a könyv utolsó előtti fejezetében, amely zárja a könyvben megtett utazásainak földrajzi körét.
A szórványosodásnak, a románságba való asszimilációnak  leginkább kitett népcsoport a moldvai csángók közössége. Beder Tibor  felteszi a kérdést: Mégis miként maradhatott meg a csángók közössége, annyi évszázadon át a magyar államiság nélkül? Válasza a következő:
A csángók esetében már nem beszélhetünk magyarságtudatról – de ott van helyette az erős vallási tudat, a katolikus hit. Ennek a hitnek köszönheti mai napig tartó fennmaradását a csángóság és ez tartja meg nyelvének elvesztése után is.
A csángóság csak akkor talál magára - vallja  Beder Tibor – ha a másságukat meghatározó katolikus hit mellé a magyarságtudatot is szorosan hozzákapcsolják.
A könyv mindenik fejezetében hangsúlyosan jelentkezik ennek a folyamatnak bemutatása, amely Erdély népességi arányainak megváltozásához vezetett, illetve a Székelyföld peremvidékein a magyarság  elszórványosodását  eredményezte. 
Ebben a folyamatban a szerző szerint nem kis része volt és van a mindenkori magyar állam mulasztásainak, de a kommunizmus kelet-európai romboló hatásának is.
                 A remény hal meg utoljára címet viseli a könyv utolsó fejezete, amelyben megfogalmazódnak a Székelyföld körbejárása után a szerző következtetései.
Egy 2008-ban készült előrejelzés szerint minden évben átlag 17520 magyarral lesz kevesebb Erdélyben. Egyszerű matematikai számítás szerint száz éven belül eltűnik a magyarság Erdélyből - figyelmeztet.
A könyvében felvázolt történelmi háttér alapján a szórványosodás megakadályozására a Székelyföld belső önkormányzatának megvalósítását tartja megoldásnak Beder Tibor. Hagyományaink megőrzése, az értelmes célok és feladatok kitűzése adhat erőt a közösségnek.
A magyar - román kapcsolatok kérdésében egymás értékeinek az ismerete válthat ki bennünk kölcsönös tiszteletet, mondja  a szerző. Az egyoldalúság helyett igen fontos lenne a közös,  hiteles történelmi múlt megértése és értékelése.

            A könyv végső következtetései nem pesszimizmust sugallnak. Egyértelműen megfogalmazza Beder Tibor, hogy a magyarság megtartotta életrevalóságát, kultúráját és gyönyörű anyanyelvét. Már csak a jelenünket kellene építenünk és tudatosítani újra  és újra  hogy jó volt és jó lesz magyarnak lenni. Ahogy a könyv utolsó soraiban fogalmaz: fontos tehát, hogy ne csak veszteségeinket érezzük a magunkénak, hanem Erdély minden talpalatnyi földjét.

Összefoglalva: Az Apadó fájdalom hiteles történelmi forrásokra támaszkodó olvasmányos kötet, amely hiányos történelmi ismereteinket kiegészítve segíthet bennünket magyarságtudatunk, önazonosságunk megőrzésében, építésében.
           
(Elhangzott a  Kájoni János Megyei Könyvtárban tartott könyvbemutatón, 2010. április 20-án.)
                           Kelemen Katalin

Nincsenek megjegyzések: