2013. január 21., hétfő

A Szentírás tisztelete



    A hajdan írt, lejegyzett szent könyvek több évezrede ránk maradtak agyagtábla, tekercsek, pergamen stb. formájában, biztosítva a több évszázados lelki üdvözülést az utókor emberének. A szent könyvek mondanivalói az évezredek és évszázadok során egy fikarcnyit sem halványultak, inkább egyre időszerűbbé váltak. Hiába az útmutató csillogásuk, a sötét alagútból kivezető fénysugaruk, mert már a huszadik században, a szó szoros értelmében is befűtöttek nekik. Azóta tiszteletük fokozatosan csökkent, és ez mostan is tart. Manapság csak egy vékony réteg birtokolja eme kincsek felbecsülhetetlen értékét, lelki támaszt nyújtva nekik, pedig szabad forgatni, senki sem tiltja meg. Igen, sajnos így van. Így van a mi Szentírásunkkal is. A kommunizmus időszakában a szinte minden házban-lakásban őrzött Biblia mentsvárként szolgált az emberi léleknek. Valahogy azt hinné az ember, hogy eme szigorú és embertelen időszak után az emberek visszatérnek hitük kereséséhez, a szellemi táplálék egyik legfőbb forrásához, de nem. Míg a kommunizmus időszakában „eltűrt olvasmánynak” számított, 1990 után, visszanyerve teljes szabadságát, az emberek egy része hátat fordított neki. Ha már az az érzésük, hogy minden lényeges emberi és szent dologgal tisztában vannak, miért is ne… Éppen ezért könnyen felszínre került a tiszta forrást beszennyező mocsadék áradat, s elöntötte, részben kiforgatta, mindent, ami szent, nem mintha ezzel meg tudta volna kérdőjelezni a Szentírás igazi mivoltát. Természetesen nagyon sokan inkább az új, a kéjelgő, a hamar megható, mindent kiélő és elhasználó utat választva hátat fordítottak ennek a kincsnek. Így van mikor csak vakon követik a mézesmadzagos, de alávaló média diktálta életformát. Még azt is lehet mondani, nem hibásak, hiszen nem biztos, hogy értik is. A gond viszont ott van, amikor a felnőttek, vagyis a szülők végig mímelik vallásukat, és sem magukra, sem családjukra nem ügyelnek. Előtör belőlük az anyagiasság és a kapzsiság. Régi mese és lerágott csont, de igaz. És ennek a tettnek legtöbb esetben a gyerek issza meg a levét.     
            Ha az ember ateistának tartja magát, és nem hisz a Fennvalóban, akkor is tisztelnie kellene mások nézetét, mert nem az a jó, amit egy ember szeret, vagy a többség által elfogadott, hanem az, ami mindenkinek beválik és senki sem szenved tőle. Természetesen nehéz dolog az egyeztetés és a ráfigyelés, pedig igazán érdemes lenne megpróbálni. Sajnos a mai egyeztetések és ráfigyelések egyre gyakrabban egymás kihasználásában fulladnak ki.
            Ilyenkor mit lehet tenni? Nemcsak az értékvédőnek, lelki atyának, papnak, olvasómesternek, könyvtisztelőnek stb. kell másnak lenni, hanem szinte egyszerre mindennek. Ez pedig kemény dió, főleg egy ilyen rohantató központú világban. A titok: meg kell állni. Megpróbálni láttatni a szentírások ragyogását, tisztaságát és az el nem apadó, üdvözítő lelki táplálékát.
* * *

            Öt esztendeje szerzett gimnáziumunknak a vallástanárnő 16 Szentírást, amelyből már csak 14 van meg. Az a 14 is az évek során több ízben megrongálódott. Ez a kis hír még csak a lehangolás kezdete. A hittan órára „hurcolt” könyvekbe belefirkáltak, övön aluli szövegekkel tarkították az oldalakat, a kötetek tábláit úgyszintén. Ha felmérőt írtak és szükségük volt egy részletre belőle, kitépték azt a lapot. Legjobb esetben a szabad életet élt lapokat visszahelyezték oda, ahonnan üggyel-bajjal kihasították. Azonban a köteteken több esetben látszott a megmagyarázhatatlan rongálás. Mivel a kötetek nemcsak ragasztottak, hanem fűzöttek is, igencsak kemény erőfeszítésbe került kitépni belőle valamit, letépni a tábláját, vagy kettéhasítani. Az esetek többségében „félmunkát” végzett az illető tanuló, de volt, aki „sikerre vitte”. Annak ellenére, hogy évente számtalanszor meg volt ragasztva, sőt egy-kettő újraköttetve, a vandalizmust nem lehetett megállítani. Ugye, az órára kiadott könyveknek nincs gazdája. Aki elviszi, az nem lehet hibás, és senki se tudja, hogy éppen kinél volt a megrongált kötet, sőt azt állítják, hogy úgy vitték el. Persze, úgy jött ki a nyomdából… Amúgy sem szabad folyton gyanúsítgatni valakit, mert lelki sérülést szenved. Nos, az eredményről mindenki meggyőződhet saját szemével.
            Íme a legutóbbi ragasztás előtti állapotot bemutató képek:








Nem egy egyedi esetről van szó! Ó, dehogy. A tapasztalat sem ezt mutatja. Ezt legjobban a könyvtárosok tudják. Szinte mindenhol ez folyik, csak nem mindenhol van Szentírás, és főleg eme kötetek órára való cipelése. A könyvek becsűje pedig ugyanolyan gyorsan süllyed alá, ahogy csak a szépet és a jót próbálják előtérbe helyezni ezzel kapcsolatosan, és nemcsak ebben a közegben, hanem az élet minden terén. Ha már a Szentírással is ezt teszik, akkor már semmin sem kell csodálkozni.

Borbé Levente
Iskolai könyvtáros, Csíkszereda




2 megjegyzés:

teka_smg írta...

Kedves Konyvtarosbacsi,
Szeretnem javasolni, hogy ne tamogassatok a csoportos konyvelvitelt: mindenkinek jo aki ezaltal dolgozhat a tanoran, csak epp a konyvtarosnak es a kesobbi olvaso/k/nak nem. Legyen szemelyreszolo a Szentiraskolcsonzes is. Nalunk ez csak igy mukodik - s a hosszabb idore elvitt-, s netalan megrongaltan visszahozott konyv allapotarol a hasznalo a leadaskor szamot adhat. Meg akkor is, ha a konyvet kozben masnak is odadadta, hasznalatra.
PéterAntal,
S.M.G.

Borbé Levente írta...

Igen, ez valóban jó ötlet, de eleve nincs annyi fizikai időm, hogy ezt megvalósítsam. Egy szünetben minimum tíz ember jön hozzám. Aztán meg sem Szentírásból sem más szöveggyűjteményből nincs elegendő példány.Nem is beszélve arról, hogy mit szólnak ehhez a tanárok? Sajnos még ezzel a megoldással sem törik meg a jég a könyvek tisztelete iránt. Azt tapasztaltam, hogy a megszorítások még nagyobb vandalizmust eredményeztek, még akkor is, ha utólag hoznak a széttépett kötet helyet újat.