2015. július 27., hétfő

AZ ÖRMÉNY GOLGOTA – 1915 – ÉS A MÖGÖTTE REJLŐ VALÓSÁG



BARABÁS GYÖNGYVÉR
 

Nem arról van szó, hogy leküzdjük a történelmet. Ez egyáltalán nem lehetséges. Hiszen a történelmet nem lehet utólag megváltoztatni vagy meg nem történtté tenni. Aki azonban nem akar tudomást venni a múltról, az vak lesz a jelenkorral szemben, és aki nem akar emlékezni az embertelenségre, az ismét fogékony lesz veszélyes új fertőzésekre. (...) Emberek vagyunk, ezért keressük a megbékélést. (...) A megváltás titka az emlékezés.
                                                                                    (Richard von Weizsacker, német államfő)[1]

Jelen írás három lényeges célt kíván szolgálni. Egyrészt szeretné bemutatni és népszerűsíteni Flesch István, magyarországi publicista, újságíró Örmények, törökök, kurdok című, 2013-ban megjelent könyvét. Másodszor e mű tükrében igyekszik objektíven föltárni az örmény népírtás előzményeit, körülményeit, a hozzá kapcsolódó legfontosabb kérdéseket. Harmadszor e lebilicselő könyv segítségével elkészített tanulmányommal kívánok tisztelettel emlékezni az örmény történelem legmegrázóbb, legsötétebb tragédiájára, az 1915-ös genocídiumra.
 Flesch István könyve sok lényeges probléma okára, tényére ad választ a török és örmény történelemmel, a közöttük lévő viszonnyal, ellentétekkel kapcsolatosan. Az említett mű ugyanis apró részletességgel tárja föl az örmény emlékezetben „nagy tragédia” vagy „katasztrófa” néven megőrzött megrendítő emberpusztulás előzményeit, amely jelen pillanatban is a Törökországgal kapcsolatos nemzetközi diskurzus fontos, időszerű és érzékeny eleme. A mű érdekességét, értékét növeli, hogy az örménykérdésen túl, a szerző a jelenlegi Törökország lázba hozó, sok esetben elgondolkodtató vagy éppen megbotránkoztató közéleti eseményeit is taglalja, mint például: a kurdok helyzete, a török hadsereg puccskísérletei és titkos összeesküvései, éles nemzetközi és törökországi viták az egykori események értelmezése, megnevezése, minősítése körül.
A szerző, újságíró lévén, elismeri, hogy műve nem egy történészi munka, ennek ellenére roppant érdekes, elgondolkodtató, lebilincselő, a tehetséges irodalmárokra jellemző könnyed, gördülékeny, élvezetes és érthető nyelvezettel. Az eseményeket kívülről, objektíven szemlélő, gazdag információs- és dokumentációs anyaggal rendelkező, logikusan, gondosan összeállított könyvet tarthat kezében az olvasó.
A 31 fejezet során bepillantást nyerhetünk az Oszmán Birodalom és a Török Köztársaság történetébe, egészen az 1915-ös borzalmaktól a Taksim téri eseményekig. Megismerkedhetünk a török kül- és belpolitika elmúlt 10 évének pozitív fejleményeivel, valamint képet alkothatunk a török kisebbségpolitika szövevényes világáról is. A Flesch által boncolgatott legizgalmasabb probléma a jelenlegi török társadalmi, politikai életet illetően, hogy sikerül-e elrepeszteni az „örmény tabut”, áttörni azt a mozdíthatatlannak tűnő falat, amelyet évtizedeken keresztül az egyoldalú hivatalos értelmezés, a hallgatás vagy elhallgatás mögé rejtettek? A kérdésre igennel válaszol. A könyvből világosan kitűnik, hogy a Törökországot tíz éve vezető új, demokratikus szellemű, iszlám gyökerű államvezetés nyitottabb magatartást tanúsít az örmény Golgota mögött rejlő valóság feltárása iránt, mint elődeik.
A könyv elolvasása mindenkinek ajánlott, akit érdekel a történelem, aki meg szeretné ismerni, érteni a török, örmény történelmet, a közöttük kialakult, mélyen gyökerező konfliktusok valódi okait, a genocídium hátborzongató, a modern Európa történelmében páratlan tragédiáját. Azoknak is érdemes elolvasni a művet, akik szeretik felfedezni az események közötti ok-okozati összefüggéseket, rajonganak a krimibe illő történetekért, és nem utolsó sorban kíváncsiak a 75 milliós Törökország aktuális politikai, társadalmi, kultúrális helyzetére.
Az 516 oldalas könyv fejezetei rengeteg hasznos, érdekes információt tartalmaznak az örmények, törökök és kurdok történelmével, politikájával, a közöttük kialakult viszonyokkal, konfliktusokkal kapcsolatosan. A tanulmány további része hat fontos kérdésre igyekszik választ adni Flesch István könyve alapján, a teljesség igénye nélkül, éspedig:
  1. Mivel magyarázható a törökök örmények iránti ellenszenve, gyűlölete? Mi váltotta ki a genocídium bekövetkeztét?
  2. Hogyan történtek a deportálások? Hogyan és hová vitték az örményeket? Kiket terhel a felelősség a népírtásért?
  3. Hogyan viszonyultak az örmények deportálásához és megsemmisítéséhez az Oszmán Birodalom török lakossai? Milyen magatartást tanúsítottak más nemzetek?
  4. Megtörtént-e a népírtás tetteseinek felelősségre vonása és megbüntetése?
  5. Mivel magyarázható a jelenlegi Törökország gátlásossága a genocídium elismerését illetően?
  6. Történt-e az elmúlt években közeledési kísérlet a megbékélés irányába? Javult-e a diplomáciai kapcsolat Örményország és Törökország között?

1.     A törökök örmények iránti ellenszenvének, gyűlöletének okai. A genocídium gyökerei.

Az alábbiakban, pontokba szedve, lényegre-törően ismertetésre kerülnek azok az okok, amelyek hozzájárultak az örmények deportálásának, lemészárlásának bekövetkeztéhez. Ezek különfélék, eltérő jellegűek, de magyarázatul szolgálhatnak azokra az embertelen, aljas, hátborzongató cselekedetekre a törökök részéről, amelyet megérteni – talán – meg lehet, de elfogadni sosem.

I.                   Történelmi, politikai, magyarázatok
Ø  Fontos lehet kiemelni, hogy az 1915-ös genocídiumnak voltak már előzményei 1894-1896 között, Abdülhamid szultán uralkodása idején, amikor körülbelül 200.000 örmény esett áldozatul. Ezt nevezik örmény holokausztnak. 1895-ben Konstantinápolyban egy örmény tiltakozó menet megszervezésére hatósági vérfürdő volt a válasz, ami után százezerre becsülték az áldozatok számát. Tiltakozásul az örmény szenvedések ellen, örmény nacionalisták Konstantinápolyban 1896-ban megrohamozták az Oszmán Bank központját, s megöltek négy alkalmazottat, foglyul ejtettek 150 tisztviselőt, azzal fenyegetőzve, hogy ha nem orvosolják népük sérelmeit, magukkal együtt felrobbantják a nemzetközi pénzintézetet. Ezt követően bosszúból újabb véres progromok következtek a fővárosban és máshol. Becslések szerint a 19. század kilencvenes éveiben 200.000 örmény halt erőszakos halált.[2]
Ø  A 19. század végén jön létre az ifjútörökök előfutárának számító mozgalom, amely az Oszmán Birodalom különböző nemzetiségeinek képviseletével együttesen lép fel egy közös cél elérése érdekében, éspedig a szultán által megtagadott alkotmány életbe léptetése végett. 1907-ben, örmény kezdeményezésre egyesítik az egész ellenzéki mozgalmat. 1908-ban alkotmányos forradalom tör ki, és életbe léptetik az évtizedek óta befagyasztott oszmán alaptörvényt. Az ifjútörök mozgalomban erőteljes nacionalizmus veszi kezdetét. Úgy látják, hogy az oszmanizmus képtelen a birodalom összetartására, ezért új ideológiák, reformok kidolgozására van szükség, ami a török önazonosság, a török nyelv, kultúra és területeik megőrzésére összpontosít. Elkezdődött egy erőteljes nacionalista érzületű, eltörökösítési politika, melynek közepette a kisebbségek (így az örmények is) nemcsak háttérbe szorulnak, de akadályozó, hátráltató elemekként tűnnek föl. A török nacionalizmus hívei ugyanis meg akarták óvni államukat a súlyos belső és külső veszélyekkel szemben. A kisebbségekben pedig kezdtek veszélyt látni. Ziya Gökalp, a török nacionalista eszme fő képviselője így nyilatkozott: „Az istenhit helyére a nemzetbe vetett hit lép, és a nacionalizmus lesz az új vallás.”[3]
Erik Zürcher holland történész szerint is az örmények kiírtásának fő oka „kétségtelenül nacionalista indíték volt, nem pedig – mint sok örmény tudós hiszi – pántörök ambíció. Némelyeket sarkallhatta ugyan a Közép-Ázsiába vezető útvonal megtisztításának szándéka, de a pántürkizmus – legalábbis 1917-ig – marginális jelentőségű mozgalom maradt.”[4]
Zürcher elutasítja azt a feltételezést is, hogy az örménymészárlások indítéka valamiféle áltudományos fajelmélet lett volna a nácik második világháborús zsidóüldözéséhez hasonlóan. Az oszmán bürokrácia nem működött tökéletesen, ezért a gépezet nem nyelt el minden lehetséges áldozatot, és akik a tettesek oldalán álltak, mindenkiből nem lett elkövető.[5]
1909 áprilisában katonai lázadás tör ki Konstantinápolyban az ifjútörökök és a korábbi rendszer hívei között az iszlám törvény helyreállításának jelszavával. A rendbontás örmény ellenes progromba csap át, amelynek során életét veszíti 20.000 örmény és 2000 muzulmán. Az ellenforradalmat leverik, amelyet kegyetlen megtorlások követnek. 1912 tavaszán erőszakos választásokat rendeznek, amelyen „gumibotos szavazás”-nak is nevezett módszerrel az ifjútörökök megszerzik a parlamenti többséget. Az 1913 januári államcsíny után az ifjútörökök szorosabbra húzzák a gyeplőt: három pasa – Talât, Enver és Cemal – magukhoz ragadják a hatalmat és egypárti diktatúrát vezetnek be.
Ø  Az egypárti diktatúrában már nem jut hely, szerep a birodalomban élő kisebbségeknek. Egyre inkább zavaró tényezőként tekintenek rájuk a török egység elérésének ügyében. Sőt, még tovább mennek, és elképesztően torz ideológiákat kezdenek hangoztatni velük kapcsolatban. Sok ifjútörök szemléletére hatott a biológiai materializmus és a szociáldarwinizmus. Ennek okán a világot a népek közötti élet-halál harc színtereként értelmezték. Ebből aztán gyorsan eljutottak odáig, hogy az örményeket és a görögöket az oszmán birodalmi test egészségét és életben maradását fenyegető kórokozónak vagy rákos daganatnak tekintsék. A népirtás elkövetői közül többen is vallották ezt az ideológiát, amely sokban hozzájárult az örményüldözés radikalizálódásához, gyilkos végkifejletéhez.[6]
Ø  Az orosz-török háború kedvezőtlen kimenetele a törökök szempontjából. Ezt óriási csapásként élik meg az ifjútörök nacionalisták, mert ezáltal szertefoszlott a „turáni” őshaza feltámasztásáról dédelgetett álmuk. Egységesíteni szerették volna azokat a keleti területeket, amely valamikor a nagy Oszmán Birodalom része volt, és ahol együtt, békében éltek a türk, ural-altáji és finnugor népek.[7]
Ø  Az egyik lefőbb vád az örményekkel szemben, hogy terjeszkedni szándékoztak a muzulmánok róvására, győzelemre kívánták vinni nemzeti ügyüket, és államot akartak alapítani. Céljuk volt Nagy-Örményország létrehozása, amelynek felső határa a Fekete-tenger, alsó határa a Földközi tenger partvonala lett volna, magába foglalva Anatóliának majdnem egyharmadát. A törökök pedig hajlandóak voltak a végsőkig is elmenni, hogy megtartsák örmény területeiket.[8]
1915-ben az oroszok előretörnek Kelet Anatóliában. A seregben harcolnak törökországi, európai és amerikai örmények is. Az első önkéntes alakulatokat szintén oroszországi örmények alkották. Rafael de Nogales venezuelai katonatiszt Négy év a félhold alatt című emlékirataiban azt az álláspontot képviseli, hogy az 1914-1915 telén elszenvedett oszmán kudarcokért az ifjútörökök az örmény önkénteseket hibáztatták, s a helyi örményeken akartak bosszút állni. Ezért lázadnak az örmények Van városában, és több mint egy hónapig ellenállnak az oszmán hadsereg ostromának.[9] Az örmények viszont hátrányban vannak a török katonasággal szemben. A törökök körülzárják a várost, a kiéheztetés taktikáját alkalmazzák, de tervük nem sikerül, mert az oroszok idejében megérkeznek, felodják az ostromgyűrűt, a törökök pedig elvonulnak. Később tífusz üti fel a fejét, az oroszok kiürítik Vant. Drámai módon kivonultak az ottani és vidéki örmények, és ezzel vége szakad e város története is.
Összegzésképpen megállapítható, hogy az ifjútörök propagandában az örmény lázadás, az orosz segítég és oszmán kudarc szolgált ürügyként arra, hogy az örményeket belső ellenségnek bélyegezzék meg, s így igazolják eltávolításukat a keleti tartományokból és egész Anatóliából. Az ellenük szóló legsúlyosabb vádak: csalás, ámítás, hűtlenség az oszmán kormányhoz.[10] Ugyanakkor igyekeztek életre kelteni azt a legendát, hogy „örmény orgyilkosok tőrt döftek az oszmán haza hátába.”[11]
Egyes történészek szintén azon az állásponton vannak, hogy a keleti fronton elért orosz katonai győzelmek váltották ki 1915 júniusában és júliusában az örmények elleni első nagy vérfürdőket Muș és Bitlis városokban.[12]

II.                Társadalmi magyarázatok
Ø  Az örmény reformok kérelme. Törökország súlyos gazdasági-pénzügyi nehézségekkel küzd, külföldi államadósságok súlytják, így Konstantinápoly 1875-ben kénytelen államcsődött jelenteni. Eközben az örmények reformokat kérnek a nagyhatalmaktól. Az ifjútörökök igyekszenek meggyőzni az örmény forradalmi szervezeteket, hogy hagyjanak fel a nagyhatalmak kérelmezésével és a reform maradjon belügy. Az örmények elutasítják a kérést, amit a törökök a nehéz helyzetükkel való visszaélésként, hálátlanságként értelmeznek. Az „örmény árulás” vádja és a „végzetes örmény reformok” fenyegető meglobogtatása a török közvélemény előtt erősen rontott az örmények helyzetén, és bosszúállásra ösztönözte az ifjútörökök vezetőinek egy részét.[13]
Ø  A társadalmi irigység, féltékenység problémája. Abban, hogy a törökök már hosszabb ideje nem kedvelték az örményeket, közrejátszott a társadalmi irigység is, szemmel látható gyarapodásuk, gazdagságuk, sokirányú készségük, tehetségük, rátermettségük miatt. Az Oszmán Birodalomban a katonai és a magasabb állami tisztségek kizárólag törökök számára voltak fenntartva. Ezért az örmények – az európai zsidókhoz hasonlóan – a szabad foglalkozások fele fordultak, mint a pénzügy, gazdaság, orvostudomány, jog, művészetek. A külföldi diplomaták az örménységet a török gazdasági élet tartóoszlopának tekintették. [14]

III.             Pszichológiai magyarázatok
Ø  A bosszúállás vágya. Miért akartak bosszút állni a törökök az örményeken? Két dologért bizotsan. Egyrészt a korábban már említett örmény reformokért, amelynek követelése nem maradt a belpolitika terén, hanem az örmények kiterjesztették a nemzetközi hadszíntérre, az ifjútörökök kérelmezése ellenére is. Másrészt bosszút kívántak állni azért a 350 ezer legyilkolt muzulmánért, akiket a Balkán-háborúban mészároltak le.
Törökország a Központi Hatalmak oldalán lépett be az első világháborúba, ami kiváló alkalom a bosszúállásra, és úgy tekintenek rá, mint „az államunk puszta fennmaradásáért vívott harc.”[15] Az ifjútörökök valósággal ünneplik a háborúba való belépést, és meghírdetik a muzulmánok egész világra kiterjedő szent háborúját. Hatalmas méreteket öltenek a nacionalista úszítások, a propaganda tevékenységek, különféle írások, jelszavak, vérszomjas versek formájában. Baljóslóan ír Hüseyin Cahit Yalcin Várva várt nap című cikkében: A háború hirtelen felvillanyozó jó hír erejével köszöntött a török népre, amely már-már beletörődött hanyatlásába. A törökök végre elszámolhatnak azokkal, akikkel korábban nem volt módjuk... Olyan bosszút állnak, amelynek borzalmaira még nem volt példa a történelemben.[16]
Ø  A törökökön eluralkodó pszichózis. Taner Akcam az első olyan, Amerikában élő, török történész, aki örmény népirtásról beszél. Meglátása szerint az 1915-ös véres események eredője a törökökön eluralkodó egyfajta pszichózis, egy esetleges bukás előtti pánikhangulat volt, amit valószínűleg az 1915-ben Sarikamișnál és Gallipolinál vívott katonai katasztrófa váltott ki. A hadi helyzet gyászos alakulása láttán az ifjútörökök lelki szeme előtt felötlött egy újabb vesztes háború rémképe. Veszélyes hangulati hullámzás vett erőt rajtuk, magatartásukban pedig aggodalom, félelem és agresszió keveredett.
Akcam a következőképpen magyarázza a jelenséget: Általános tapasztalat, hogy ha felgyorsul egy birodalom hanyatlásának és felbomlásának a folyamata, ez kétségbeesést szül, s arra készteti, hogy tovább küzdjön a legnagyobb szorongatottságban is. Ahogy pedig a helyzet egyre reménytelenebbé válik, úgy lesznek mind gyűlölködőbbek és agresszívabbak azok, akik képtelenek voltak megelőzni a romlást. A válság elmélyültével mind barbárabb eszközökhöz folyamodnak. Végül azt gondolják, hogy csakis a legirgalmatlanabb módszerekkel előzhetik meg hatalmuk és „becsületük”elvesztését.[17]

IV.             Vallási magyarázatok
Ø  A török-örmény konfliktusok kialakulsában szerepet játszottak vallási problémák is. Az Oszmán Birodalom összeomlása után a törökországi keresztények helyzete még inkább tragikussá válik. Ezért fokozatosan elmenekülnek, így számuk jelentősen megfogyatkozik. Ennek ellenére a török állam bizalmatlan velük szemben, és a nacionalista szellemiségűek úgy tekintenek a keresztény missziós tevékenységekre, mint a „nemzeti egység” aláásására irányuló törekvésekre.
Ø  Az örményüldözésre magyarázatául szolgálhat a nyugat-keleti hatalmi versengés, ami az európai országok és Oroszország között alakult ki. Mindkét hatalom meg akarta szerezni magának a keresztény kisebbségek védhatalmi státusát a hanyatló erejű oszmán államban.[18]

2.     Az örmény Golgota: deportálások, kínzások, kivégzések, tettesek.

Az örmények meghurcolásának, deportálásának, kínszenvedésének, kivégzésének történetével nagyon részletesen foglalkozik Flesch István. A leírtak alapján, a személyes történetek és tanúságtételek felvonultatásával pontos képet alkothatunk a genocídium folyamatáról, az áldozatok és a tettesek kibenlétéről. A tanulmány csupán néhány fontosnak, elgondolkodtatónak tartott részletre, információra igyekszik ráirányítani a figyelmet.
A jelenlegi dokumentumok alapján az örmények elűzését és megsemmisítését az ifjútörök bizottság határozta el Konstantinápolyban, meg is szervezhette, majd katonák és önkéntes bandák segítségével végre is hajotta. [19] A deportálásra a belügyminisztérium utasította a kormányokat. Az elhurcoltak megsemmisítésére vonatkozó nem hivatalos parancsokat pedig az ifjútörökök pártja, az Egység és Haladás Bizottsága adta ki. Az albán születésű Ahmet Izzet és Reșit Akif pasa, a legfelső közigazgatási bíróság elnöke már 1918-ban megerősítette az örményekre halált hozó titkos parancs létezését, amelynek továbbítása sohasem írásban vagy távírón érkezett, hanem futárok útján és szóban. Erre a német nagykövetség is csak később és lassan figyelt fel.[20]
A 20. század örmény katasztrófa első hiteles külföldi tanúja Johannes Lepsius német protestáns lelkész, misszionárius volt, aki a világháború alatt igyekezett felrázni hazája és az egész világ lelkiismeretét, elmesélve az örmény nép golgotajárásának történetét.
            Az örmény genocídium három megszállott elkövetője, akiket a legnagyobb felelősség terhel a mészárlásokért, Talât, Enver és Cemal pasák „triumvirátusa”. Különösen Mehmet Talât pasa tekinthető az örmény deportálások és tömeggyilkosságok általános koordinátorának, aki belügyminiszter volt, és a német főkonzul is őt nyilvánítja az örményüldözés szellemi irányítójának. Kiszámíthatatlan, köpönyegforgató, aki mindig az „államérdeket” tartotta szem előtt. Ő győzte meg Cemalt és Envert az örményellenes intézkedések szükségességéről. Távirataiból is kiderül, hogy a deportálásokat úgy kívánta lebonyolítani, hogy az örménykérdés „teljesen és végérvényesen megszűnjék.” Ravaszságát, kétszínűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a megfelelő szállításra, deportálásra, emberséges bánásmódra utasító táviratait csak a nagykövetek megnyugtatására szánta. Ezeket azon nyomban újabb bizalmasak követték, amelyekkel érvénytelenítette az előzőeket, hogy az örményeket megsemmisíthessék.[21]
            Az ifjútörök központi bizottság tagjai közül Bahaeddin Șakir doktor is megszállott üldözője volt az örményeknek. Az általa irányított csoportok – kurd törzsek, köztörvényes bűnözők, elűzött vagy elmenekült kaukázusi és trákiai török muzulmán bevándorlók – feladata az örmények megsemmisítése volt.[22]
            Az örmények katasztrófája az elit letartóztatásával kezdődött Konstantinápolyban, más nagy városokban és vidéken. A férfiakkal lehetőleg azonnal végeztek, a nőket és gyerekeket pedig éhhalálra szánták. Kivételt tettek szép, fiatal lányokkal és asszonyokkal, akiket háremekbe küldhettek, illetve azokkal a kisgyerekekkel, akik török családokhoz vagy állami intézetekbe kerülve, várhatóan elfelejtik majd örmény származásukat.
            A deportálástól leginkább védett városoknak Konstantinápoly és Ízmir tekinthető, egyrészt a külföldi jelenlét és védelem miatt, másrészt az összefonódott török-örmény gazdasági, kereskedelmi érdekek miatt. Távolabbi városok és vidékek nem számíthattak menekülésre. A deportáltak számára ritkán tették lehetővé szállítóeszközök használatát, általában gyalog indították útnak, és csak annyit vihettek magukkal javaikból, amennyit gyalogosan elbírtak. Ezektől is gyakran megfosztották kísérőik a gyötrelmes út során.
            Az örmény előkelőségek letartóztatását kihallgatások és gyötrelmes kínzások követték. Elsősorban botozás, de helyenként barbár módszereket is alkalmaztak: szögekkel való „megpatkolás”, mint a lovaknál, szakálluk, szempillájuk, körmük és foguk kitépése, a lábuknál fogva történő felakasztása. Közben a börtön körül síppal, dobbal nagy zajt csaptak, hogy ne lehessen hallani a megkínzottak üvöltését.[23]
            Az örmények mészárlása különböző helyeken zajlott. Ennek egyik legszörnyűbb fejezete Muș városában és a környező síkság falvaiban játszódott, ahol a legkegyetlenebb módszerekkel gyilkoltak le férfiakat, nőket és gyerekeket. Muș egész vidékén elpusztítottak mindent, ami örmény, senkit nem hagytak életben. A várost felgyújtották és a földdel egyenlővé tették.
            A délkeleti Diyarbakir tartomány szintén mészárlás színtere volt. A birodalom északkeleti részéből pedig örménykaravánokat indítottak utnak Harputon, Urfán keresztül a mezopotámiai sivatag irányába. Nagyon sokak számára már az első stáció után befejeződött kínszenvedésük története. Az erősebbek tovább bírták, de közülük is sokan meghaltak az éhség, a kiszáradás, a brutális bántalmazás vagy legyilkolás következtében.
            Az örmény genocídium egyik jelentős színhelye Urfa városa, ahol közel 15 ezer örmény élt. Kemény összecsapások alakultak ki az örmények és törökök között. Az ostrom tízedik napján előbbiek megadásra kényszerülnek, a törökök pedig tömeges és módszeres mészárlásokat hajtanak végre. Az urfai harcokban török oldalon 200 áldozatot tartanak számon, az örményeket azonban mind lemészárolták vagy deportálták.[24]
            Az Oszmán Birodalom nyugati feléből később kezdődtek meg a deportálások, és lefolyásuk is némileg eltérő volt. Itt egy szakaszon engedélyezték az áldozatok marhavagonokban való szállítását, ám minél messzibbre jutottak, sorsuk egyre inkább kezdett hasonlítani az északról és keletről korábban elűzött társaik végzetére. Az elhurcolt örmény lányok és asszonyok sorsáról szóló jelentések a legmegrázóbbak. Férfiak védelme nélkül teljesen ki voltak szolgáltatva a kísérő csendőrök, katonák kényének-kedvének, akik gyakran kirabolták, meggyalázták őket.[25] Az sem ritka eset, hogy a csendőrök fiatal lányokat, fiúkat adtak el vagy ajándékoztak oda kurdoknak és másoknak.
            Az Oszmán Birodalom délkeleti övezetének legnagyobb városa, Aleppó volt a deportáltak elosztó központja. Itt váltak ketté a déli útvonalak. Aleppóból kifelé két úton terelték az embereket. Egy részét Palesztinába irányították, de a nagyobbik részét egyenesen a sivatagba vezették. A halálszakasz Aleppótól az Eufrátesz mentén Deir-ez-Zórig húzódott. Ez a helység volt rendszerint az utolsó állomás a végleges megsemmisítés előtt.[26]
            A könyvben több tanúságtétel is olvasható a deportáltak kilátástalan, szenvedéssel és gyötrelmekkel teli golgotaútjáról. Sokan közülük csontsoványra fogytak, rongyosan vagy mesztelenül vánszorogtak a menetben. Sokan füvet, gyökereket, sáskát gyűjtöttek, hogy nyersen vagy főve megegyék. Vannak, akik kóbor kutyákat ejtenek el vagy elhullott állatokért küzdenek szörnyű éhségükben. Egy vándor beszámolójából, aki Deir-ez-Zórig utazott, szívszorító és döbbenetes képsor tárul elénk: Mindenütt újabb örmények menetelnek. Az emberek már elvesztették emberi külsejüket. Gyakran az árokból hirtelen kísértetalakok egész sora bukkan elő, felénk nyújtogatják kezüket, kenyérért és vízért esedezve. Megásták saját sírjukat, és várják a halált. Magasabb társadalmi rétegekből való emberek, akik nem tudják rászánni magukat a koldulásra, teljesen elerőtlenedve ledőlnek ágyukra, s ott várják a megváltó halált. Senki feléjük se néz.[27]
            Az Anatóliában véghezvitt örmény mészárlások pontos számadatát illetően jelenleg is vita zajlik. A nemzetközi tudományos elméletben leginkább elfogadott teória szerint az örmény áldozatok száma 600-800 ezer közé tehető. Ezt a számot a törökök erősen vitatják, azt állítván, hogy „csak” 200 ezerre becsülhető. Az örmények viszont ennek a tízszeresét tartják elfogadhatónak, vagyis 2 milliót. A szakemberek úgy gondolják, hogy csakis a török és örmény nacionalizmustól mentes, higgadt, objektív hozzáállással lehetne tárgyilagos szellemű kutatásokat végezni, ezt követően pedig érdemben tanácskozni a népírtás problémájáról, így a statisztikai adatokról is.[28]



3.     Az örmények deportálásához és megsemmisítéséhez való török és nemzetközi viszonyulás

                                                  Margaret Anderson, a berkeley-i Kaliforniai Egyetem professzora lényeges különbséget tesz az örmény katasztrófa és a zsidó holokauszt között. Azzal érvel, hogy míg a Harmadik Birodalomban hivatalos német tisztségviselők soha nem emelték fel tiltakozó szavukat a deporálások ellen, addig Törökországban több váli, tisztviselő is tiltakozott az örmények kiírtása ellen. Kurdok, arabok, de török muzulmánok is bírálták a hivatalos politikát, és nyíltan vagy titokban mentettek örményeket.[29]
A könyv szerzője nagyon fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy amíg az örmények elleni bűnök és kegyetlenségek elkövetői között akadtak bőven nem török nemzetiségűek is (pl. kurdok, németek, stb.), addig hamis és igazságtalan a „minden török kegyetlen” általánosítás.
E magatartás mellőzésére hívja fel a figyelmet Artin Boșgezenyan efendi örmény képviselő is: „Az oszmán történelem legszomorúbb és legvéresebb fejezete örménymészárlás  vagy örmény katasztrófa néven vált ismertté. Ezzel a szörnyű, égbekiáltó bűnténnyel most a török nemzetet vádolják, de az igazi tettes nem a török nemzet, hanem a korábbi török kormány és közigazgatás. Más a nemzet, és megint más a kormány. Kijelenthetem, hogy az a nagy gonosztett, melynek elkövetéséért most egy egész nemzetet kárhoztatnak, az előző rendszernek, helyesebben szólva a gazemberek rezsimjének számlájára írandó. Helytelen egy egész népet vád alá helyezni egy maroknyi gyilkos és őrült bűncselekményeiért.”[30]
 A műben számos példával alátámasztja – a rendelkezésére álló források alapján -, hogy sok török részt vállalt az örmények segítésében, rejtegették őket, élelemmel, gyógyszerrel látták el, árván maradt gyerekeiket vették magukhoz, kockáztatva ezáltal állásaikat, biztonságukat, életüket.
Az Oszmán Birodalom tartományi kormányzói közül sokan voltak, akik elutasították az örmények megsemmisítésére vonatkozó titkos parancs végrehajtását. Ilyenkor azonnal leváltották őket, és olyanokkal helyettesítették, akik végrehajtották a gyalázatos utasításokat. A dokumentumok alapján némely magas beosztású török állami tisztviselő nemcsak állásával, de életével is fizetett azért, mert szembeszállt a deportálókkal. Az alacsonyabb rendfokozatú tisztek és egyszerű katonák között is voltak olyanok, akiket lesújtott az örményüldözés.
Karl Blank német missziós testvér beszámolt arról, hogy törökök ellenérzését váltotta ki, amint látták a Zeytunból elűzött örmények csoportját és a velük szemben tanúsított embertelen bánásmódot. Bergfeld konzul Trabzonból meg is jegyezte: A török lakosság egészének becsületére válik, s ezt meg kell mondani, hogy nagyon sok török nem ért egyet asszonyok és gyermekek elűzetésével.”[31] Nagyon sok mohamedán hívő az iszlám parancsolatai ellen való súlyos bűnnek tekinti mindazt, amit az örményekkel tettek az elkövetők. Egy nagy tekintélyű aleppói sejk a következőképpen nyilatkozott: „ha szóba kerül az örményekkel való bánásmód, szégyellem, hogy török vagyok.[32]
            A török népesség ésszerűen gondolkodó körei, mint például a kereskedők, a földbirtokosok határozottan elutasították az emberirtásnak ezt a fajta politikáját. Ezek a szakemberek kiválóan együttműködtek és összefértek az örményekkel hosszú időn keresztül. A deportálások ráébresztik, hogy milyen nagy gazdasági, politikai veszéllyel jár az „örménykérdés megoldásának” ez az új rendszere. Érzékenyen tapasztalják, hogy az örmények elűzetése folytán nagy gazdasági ínség támadt az országban.[33]
            A kurd lakosság egésze a deportálások idején általában nagyon eltérő magatartást tanúsít. Egy részük véres pribék- és hóhérmunkára is vállalkozott az ifjútörök örményüldözőknél. E szégyenletes cselekményekkel ellentétben viszont a kurd alevitákat félelem szállta meg az 1915-ös események láttán. Attól tartottak, hogy az örményekhez hasonló sorsra jutnak, ha az ifjútörökök megvalósítják elképzeléseiket a török nemzetiség és a szunnita muzulmán ortodoxia egyeduralmáról. Éppen ezért a kurdok egy jó része rokoni közelségben érezte magát az üldözött örményekkel szemben, és sorsközösséget vállalva velük, komoly áldozatokat hoztak mentésükért. Sok örmény számára a kurdok hegyi közössége lett az utolsó menedék, ahová elrejtőzhettek, és túlélhették az életveszélyes időszakot.[34]
            Flesch István könyve az örmény népitrással kapcsolatosan kitér a német viszonyulásra, magatartásra is. Számos egykori és újonnan feltárt levéltári dokumentáció biztosít lehetőséget a németek magatartásának tanulmányozására, elemzésére. A németek szerepvállalása az örménykérdést illetően – a kurdokéhoz hasonlóan – kettősséget mutat. Noha az örmények védelmet és segítséget vártak a Német Birodalomtól, több magas beosztásban lévő német (tisztek, adminisztrációs személyek) nemhogy megtagadták volna e segítséget, hanem kiszolgálták a török kormány aljas szándékait, aláírták az örmény deportálásokat vagy éppen szakértelmükkel segítették a települések és lakosságuk megsemmisítését. Ilyen volt például gróf Eberhard Wolffskeel von Reichenberg őrnagy, akinek tüzérségi szakértelme sokat segített Urfa városának ostrománál. Böttrich alezredes pedig tollal vett részt a gyalázatos bánásmódok végrehajtásában: ő írta alá a bagdadi vasút örmény alkalmazottjaira érvényes deportálási parancsokat, amelyek végrehajtásánál meg is követelte a legszigorúbb rendszabályok alkalmazását is.[35]
            Kevesen ugyan, de az oszmán vezérkarban szolgáló német császári katonatisztek között voltak olyanok, akik szót emeltek az örményüldözés ellen, mint például Colmar Freiherr von der Goltz vezértábornagy. Liman von Sanders tábornok pedig a szmirnai (Ízmir) örmények védelmében lépett fel erőteljesen, megmenteve így több ezer (kb. 6-7 ezer) örmény életét.[36]
Wolff-Metternich volt az első német nagykövet, aki nyíltan beszélt a „kiirtás politikájáról.” Jelentéseiből kiderül az a felismerés, hogy a török kormány végcélja nem az áttelepítés, hanem az örmények kiirtása, és a rendőrök, csendőrök, katonák „részben feletteseik parancsára, részben önhatalmúlag” részt vettek örmények ellen végrehajtott gyilkos akciókban.[37]
Metternich nagykövet a birodalmi kancellár elé terjeszti az ügyet, és annak a javaslatának is hangot ad, hogy a sajtónak is határozottan ki kellene fejeznie felháborodását az örményüldözések láttán, és abba kellene hagyni Törökország tömjénezését. Erőteljesebb fellépést sürget a német kormány részéről a törökökkel szemben, mivel a szóbeli tiltakozásokat eredménytelennek tartja. A birodalmi kancellárnál ez irányú javaslata süket fülekre és elutasításra talált. A kancellár elzárkózott a kezdeményezés elől, és az 1915. december 17.-én írt, felháborodott hangvételű leveléből egyértelműen kitűnik Németország „semlegességének”, távolságtartásának egyik legfőbb oka az örmények mészárlásával szemben: Egy szövetségesünk háború alatti megszégyenítése példátlan eset lenne a történelemben. Nekünk egyetlen célunk az, hogy Törökországot a mi oldalunkon tartsuk a háború végéig, és közömbös, hogy ebbe belepusztulnak-e örmények, vagy sem.[38]
Világos tehát, hogy az első világháború közepette Törökország, mint Németország szövetségese, politikai szempontból elsőbbséget élvezett, és csak másodlagos jelentőségű volt a kisebbségekkel való bánásmódja, még akkor is, ha a világháború leple alatt éppen egy teljes nemzet kiirtásán „fáradozott”.



4.     A népirtás tetteseinek felelősségre vonása

A könyvet olvasva, jogosan és magától értetődően fogalmazódhat meg a kérdés: mi történt a tettesekkel? Felelősségre vonták-e őket az első világháborút követő időszakban?
Az európai nagyhatalmak közül Franciaország, Nagy-Brittania és Oroszország gyakorolt nyomást az oszmán kormányra, hogy büntesse meg az ifjútörök tetteseket. Utóbbiakat felelősnek tartották az örmény népirtásért, az égei partvidéki görögök elüldözéséért, a fekete-tengeri partvidék, Pontus görögjeinek deportálásáért, valamint a hadifoglyokkal szembeni embertelen bánásmódért.[39] Az Antant által megígért felelősségre vonás csak az 1918. október 30.-án aláírt fegyverszüneti megállapodás után kezdődött, majd viszonylag gyorsan végleg meg is rekedt. Az oszmán kormány kénytelen volt haditörvényszékeket fölállítani, hogy ítélkezhessenek az örmények deportálása során elkövetett bűncselekmények ügyében. A békeszerződés feltételeit a szövetségesek attól tették függővé, hogy az oszmán kormány miképpen bünteti meg a mészárlások elkövetőit. Ez a tény, török részről is sürgőssé tette az eljárások megindítását.
Ankara és Konstantinápoly megbeszélésein a felek megvitatták a mészárlások ügyében lefolytatandó perek kérdését is, és egyhangulag megállapították: a bűnvádi eljárást az ifjútörök vezetőkre kell korlátozni. Közülük is a legnagyobb felelősség Enver, Talât és Cemal pasákat terheli. Hármukat sajnos nem sikerült megbüntetni, mert még perbefogásuk előtt elmenekülnek egy német tengeralattjárón.
A közvélemény, az újságok szerkesztői és az oszmán parlamentben is egyre többen követelik 1918. novemberétől a népirtásban vétekesek elítélését, megbüntetését.
            Az örmény lakosság ellen elkövetett bűncselekmények ügyében az első perre Konstantinápolyban került sor 1919. február 5-én, ahol a vádlottak padjára ültették a közép-anatóliai Yozgat térségében véghezvitt mészárlások szervezőit. A bíróság az elsőrendű vádlottat, Kemal bejt, a tartomány kormányzóját bűnösnek találta, és e perek során először halálra ítélte. Kemal bejt a főváros Beyazit terén nyilvánosan fel is akasztották. Az angolok nagy megkönnyebbüléssel és helyesléssel fogadták a törvényszék szigorát, azt remélve, hogy az erélyes kivizsgálás és büntetés tovább folytatódik. A muzulmán török lakosság ellenben mélységes felháborodással vette tudomásul a történteket, és több helyen is tömegmegmozdulások voltak. Komoly összecsapásokra is sor került a civil lakosság soraiban. A kormány félelmében szabadlábra helyezett olyan foglyokat, akik a britek szerint részesei voltak a legkegyetlenebb örmény mészárlásoknak. Így sok per abba maradt, egy részük el sem kezdődött. A felfüggesztett perek közül többet már soha nem is folytattak, néhányat Konstantinápolyban felújítottak júniusban, és egy pár halálos ítélet kimondásával be is fejeztek.[40]
            A könyv nemcsak azokra az elkövetőkre tér ki, akik szökéssel vagy perük abbamaradásával megúszták a büntetéseket, hanem arra a szomorú és sajnálatos tényre, hogy a volt ifjútörökök közül, akik bizonyítottan háborús bűnösöknek minősültek, fényes politikai pályát futottak be Mustafa Kemal Atatürk Köztársaságában. Példának okáért említi a szerző Șükrü Kaya-t, aki betöltötte a külügyi-, majd belügyminiszteri tisztséget is. Az örmények deportálásánál ő volt a „fő elintéző”, és tőle származik a következő kegyetlen és hátborzongató kijelentés is: Úgy látszik, nem értették meg, hogy mit akarunk. Megmondom: Örményországot örmények nélkül. Végeredményben az örmény fajnak el kell tűnnie.[41]
Mustafa Abdülhalik Renda a háború alatt Bitlis, később Aleppó tartomány kormányzójaként működött. A források szerint minden igyekezetével az örmények megsemmisítésén dolgozott. Muș tartományban elevenen elégettetett embereket. Perében azzal vádolták, hogy tömeggyilkosságokat követett el. A kemalista rendszerben pedig pénzügy-, közoktatási és védelmi miniszter volt.[42]
            Egy nagyon lényeges kérdés, amelyet a kíváncsi olvasó, érdeklődő föltehet e témát illetően, a következő: miért nem büntették meg a tetteseket? Miért maradtak abba a perek és a tettesek felelősségre vonása? Flesch István könyvében erre is kapunk néhány ésszerű magyarázatot, mint például:
ü  Konstantinápoly és Ankara egy idő után megérezte, hogy a bűnösök elítélésének nagyhatalmi követelése mögött voltaképpen Anatólia felosztásának szándéka rejlik. Mivel a Törökország teljes feldarabolására irányuló gyarmatosítási kísérletek egybeestek a nagyhatalmak örmények érdekébe történő sorozatos beavatkozásával, országos ellenérzés volt tapasztalható. Éppen ezért a török hazafias és nemzeti mozgalom képviselete nem sietett az örménygyilkosságok elkövetőinek és a deporálások szervezőinek leleplezésével és megbüntetésével.
A történészek közül többen képviselik azt az álláspontot, hogy sok minden másként alakulhatott volna az örménykérdést tárgyaló konstantinápolyi perek kimenetelében, ha a „törökök megbüntetését” nem kapcsolják össze Anatólia felosztásának szándékával.[43]
ü  Az örmény népirtók üldözését az is megbénította, hogy a nyugati szövetségesek folytatták a török birodalom érdekövezetekre való feldarabolásának politikáját. Taner Akcam történész szerint: a szövetségesek végül is előbbre valónak tartották önös nemzeti és imperialista érdekeik érvényesítését bármiféle igazság kiharcolásánál az örmény népirtás ügyében.[44]
ü  A népirtásra vonatkozó dokumentációval az volt a probléma, hogy sok esetben alkalmatlnok voltak az egyéni felelősség kimutatására, így a bűnösség bíróság előtt való bizonyítására. A britek ezért segítséget kértek az amerikaiaktól, de a náluk található iratok sem vitték előbbre az ügyet.
ü  A lausanne-i békekonferencián már egyáltalán nem volt vitatéma az örmény népirtás. Az általuk elszenvedett sérelmekről, szenvedésekről, veszteségekről a hangsúly az életben maradottak visszatelepítésére, a „nemzeti otthonuk megteremtésére” helyeződik át Törökországon belül.[45]
ü  Ugyancsak a lausanne-i békeszerződés zárja le végképp a múltat és a büntetés kérdését azzal, hogy közkegyelmet hírdetett meg minden olyan politikai és háborús bűncselekményre, amelyet 1914. augusztus 1-je és 1922. november 20-a között követtek el.[46]

5.     Törökország gátlássosága a genocídium elismerését illetően

Az örmény népirtás kiváltó okai mellett/után egy másik nagyon lényeges kérdés, amit megfogalmazhatunk, hogy miért esik nehezére a jelenlegi Törökországnak elismerni a genocídium tényét? Milyen tényezők akadályozzák a valóssággal való szembesülését?
Sibylle Thelen turkológus társadalom-lélektani szempontból is vizsgálja annak a problémának a keletkezéstörténetét, hogy a törökség körében miért is tart oly sokáig az 1915-tel kapcsolatos gátlásosság levetkőzése.
A könyvben, e problémára vonatkozó magyarázatok a következőképpen foglalhatók össze:
v  Gyógyír a múlt felejtése. A török vallási vezetők, politikusok és történészek közül sokan úgy gondolják, hogy csak úgy szabadulhatnak meg a múlt fájdalmas emlékeitől, ha elfelejtik azokat. A történelem feldolgozásának, alapos tisztázásának gondolata modern eszmének számít, ami megköveteli a pszichológiai tájékozottságot, vagyis a tudatalatti, az elfojtás és a traumák jelentőségének az ismeretét is.
A harminc éves háborút követő 1648-as vesztfáliai békében olvasható ugyanez az álláspont, amire történészek is szeretnek hivatkozni: a jövő érdekében feledni szükséges. Majdnem négyszáz évvel később ugyanígy fogalmazott egy elpusztított anatóliai falu imámja is. Ő egy egyszerű muzulmám pap volt, de a közvéleményt ilyen irányba befolyásolták tekintélyes közéleti személyiségek. Ilyen volt például a hivatalos török történelemszemlélet egyik alakítója, Aydemir is, aki az 1915-ös eseményekkel szemben szintén a „felejtést” szorgalmazta. Úgy vélte, hogy: a török-örmény viszály és leszámolás az emberiség történetének olyan fejezete, amelyet jobb elfelejteni. És melyik oldalt terheli mindezért az eredeti és fő felelősség? És kiket terhel személy szerint? E kérdések ellenére úgy vélem, hogy helyesebb a válaszokat nem kutatni, és a történetet örökre elfeledni.[47]
v  Kísérlet a múlt megsemmisítésére, az igazság elrejtésére. A török iskolákban szigorúan ellenőrízték a történelem oktatását. Az örmény népirtást igyekeztek mellőzni a tananyagból, vagy éppen elferdítették az igazságot ebben a kérdésben. Az 1980-as katonai puccs után a tábornokok még szigorúbban őrködtek azon, hogy a történetírás ne térhessen el a megszabott hivatalos irányvonaltól. Sőt arra a tényre is szolgál bizonyíték, hogy eltüntették, valószínűleg elégették azokat a levéltári iratokat, amelyek a pártok utóbbi harminc évének történetét tartalmazták.
A valóság ilyen hosszú ideig történő rejtegetése, elhallgatása fokozatos történelmi tudatlanságba sodorta a török társadalmat az ország határain belül, de azon túl is.[48]
v  Szociálpszichológusok szerint egy társadalomnak időre van szüksége ahhoz, hogy a lakosság széles rétegei valóban szembenézzenek az adott ország történelmi bűneivel. Az időtartam hosszúságát több tényező, társadalmi-politikai körülmény is befolyásolja, de általában eltart egy nemzedékig. Erre jó példa Törökországon kívül Németország esete, akinek szintén időbe telt, amíg igazán szembesíteni tudta magát a Holokauszt tragédiájának felelősségével. Van ellenben két másik nagyhatalom, akinek esete kevésbé ismert a közvéleményben. A források alapján kiderült, hogy a második világháborúból Franciaország és Hollandia is sokáig tabuként kezelte azt a tényt, hogy a német megszállás alatt országaikban nem csak a Gestapo emberei voltak elfoglalva a zsidók letartóztatásával, deportálásával, hanem ebben segítkeztek bizonyos helyi francia, illetve holland lakosok is. E két ország esetében is kínkeserves és nagyon hosszú folyamat volt, míg eljutottak, ha egyáltalán eljutottak, a saját bűnökkel való hivatalos szembenézésig, gyötrő erkölcsi-történelmi problémák tisztázásáig.[49]
v  Védekezési mechanizmus. Aleida Assmann egy újabb sajátos pszichológiai magyarázattal szolgál a törökök, különösen a népirtásért felelős személyek magatartására vonatkozóan. Szerinte a hallgatás egyaránt előnyös az áldozatnak és a tettesnek is. Miért? Mert az áldozatnak egy ideig megteremti a fenyegető traumától való távolságot, míg a tettesnek biztonságot és védelmet nyújt az üldözés, az esetleges büntetés elől. A tettesnek ezért az a célja, hogy a cselekedeteket tabuvá nyilvánítsa, míg az áldozat gyógyítást remélő és morális célja a feldolgozó, csendes emlékezés.[50]

6.     Jelenkori közeledési kísérletek a megbékélés irányába

·         A diplomácia útja. A könyv szerőjének álláspontjából egyértelműen kiderül, hogy bármilyen közeledési kísérlet csak akkor lehet eredményes, ha megszüntetik a felek a durva szópárbajokat, és áttérnek a mindkét fél érzékenységét figyelembe vevő és időigényes diplomáciai munkára. Az isztanbuli és berlini központú Európai Stabilitási Kezdeményezés egyik tanulmányában egyértelműen megfogalmazza: Törökország hiába próbál ellenállni az örmény népirtás nemzetközi elismerésének, ezt a csatát nem nyerheti meg.[51]
·         Nemzetközi szakértői bizottság létrehozása. Abdullah Güll, török elnök, javaslatot tett egy ismert személyiségekből álló nemzetközi szakértői bizottság létrehozására, amely feldolgozná az 1915-ös eseményeket. Az elnök egyúttal kijelentette, hogy kész szembenézni a tényekkel, bármilyen következtetésekre is jusson a bizottság.[52]
·         Repedések az örmény tabun Törökországban. Az elmúlt években egyre erőteljesebb törekvés mutatkozik annak irányába, hogy az örményekkel kapcsolatosan kialakult hiányos vagy elferdített ismereteket fölváltsák a forrásokkal is alátámasztható tények feltárásával. Ennek érdekében sok civil kezdeményezés indult, előadásokat, kongresszusokat, kiállításokat szerveztek, filmeket készítettek. Egyre több folyóírat, újság, tanulmány, regény, történelmi munka foglalkozik az örmény genocídium tényfeltárásával, és teszi lehetővé az események megismerését a törökök és más nemzetek számára. Flesch könyve rengeteg példát szolgáltat az örmény tematikával foglalkozó kiadványokkal, művekkel kapcsolatosan. Ezek közül a legfontosabbak a következők:
o   Fethiye Cetin: Nagyanyám című regénye. Fontos könyv az örmény népirtásról egy személyes élettörténeten keresztül. A szerző a török olvasóknak szánta művét, és hatalmas sikert aratott vele.
o   Wolfgang Gust újságíró és Sigrid felesége: Népirtás az örmények ellen 1915-1916 című műve. Őket tekintik a genocídium igazi feltáróinak.
o   Yves Ternon: Az örmények – egy népirtás története
o   Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja című regénye. A könyv megfilmesítésének gondolata heves tiltakozást, ellenállást váltott ki Törökországban, mert úgy érzékelték: „rendkívül szoros a párhuzam az örmények törökök alatti és a zsidók Hitler alatti helyzete között.”[53]
o   Verjine Svazlian: Az örmény népirtás és a történelmi emlékezet című műve, amelyet már 2005-ben kiadtak törökül is. A szerző az Oszmán Birodalomból menekült örmények Kairóban született leszármazottja, aki túlélő szemtanúk és azok közvetlen utódainak vallomásait, beszámolóit, fényképeit gyűjti össze ebben a könyvben.
o   Vahakn N. Dadrian: A népirtás mint a nemzeti és nemzetközi jog problémája című műve, és Az intézmények szerepe az örmény népirtásban című cikkgyűjteménye.
o   Ahmet Ínsel és Michel Marian: Párbeszéd az örmény taburól. Ebben a munkában a szerzők arról vitatkoznak, hogy 1915-ben az ifjútörök kormányzat népirtást vagy emberiesség elleni bűncselekményt követett-e el.
o   Hasan Cemal: 1915: örmény népirtás című könyve. A szerző Ahmet Cemal pasa (a népirtásért leginkább felelős „triumvirátus” egyik tagja) unokája, aki a könyv előszavában kinyilvánítja, hogy már régóta a szólásszabadság elkötelezett híve. Könyve, különösen tartalmát tekintve „intellektuális tüzérségi bombaként” hatott, és többen a törökök közül becsmérlően fogadták, és hazaárulónak bélyegezték. Tény azonban, hogy Hasan Cemal hatalmas rést vágott a hivatalos tagadás falán, s áttört egy szellemi gátat is.[54]
  • A sajtó fontos szerepe. A törökországi társadalmi változásokban és a demokratizálódási folyamatokban kétségtelenül jelentős a sajtó szerepe. A Taraf „Törökország legbátrabb újsága”, amely nyiltan föltárta az örmény népírtás tényét.
  • Hrant Dink örökségének felvállalása. Hrant Dink, örmény nemzetiségű, török újságíró, akit 2007. január 19-én az utcán gyilkoltak meg. Az eset általános döbbenetet, felháborodást vált ki nemcsak az örmények, de a török civilik körében is. Igazi török hazafi volt, leghőbb vágya abban rejlett, hogy Törökországban éljen örmény nemzetiségűként. Dink tömegmegmozdulásnak beillő temetésén példátlan összefogásról, szolidaritásról tettek tanúságot az örmények a következőt hangoztatva: Mi mindannyian Hrant Dinkek, mi mindannyian örmények vagyunk!
Az esettel több török értelmiségi is szolidarizált. Így például a világhírű török írónő Elif Șafak Óda egy meggyilkolt török lapszerkesztőhöz címmel nagyon szépen emlékezik Dinkről, mint igazi hazafiról, a szólásszabadság, a közös múlt feltárásanak, a kiengesztelődésnek valódi elkötelezettjéről.
Ugyancsak érdemes kiemelni Adem Arslan török újságíró hősies tettét, aki könyvet írt Dink erőszakos halálának ügyéről, hátteréről, veszélybe sodorva ezáltal a saját életét is, hiszen több alkalommal kapott fenyegető telefonhívásokat.
Az Agos főszerkesztőjének egyik nagysága abban rejlik, hogy határozottan elutasította és sorozatosan pellengére állította a török és örmény nacionalizmust egyaránt. Meglátása szerint az örmény tragédia és előzményei megértéséhez mindenekelőtt a tényeket kell megismerni. A török-örmény megbékélés kulcsát pedig a múlt kölcsönös bevallásában, az egymás fájdalma iránti együttérzésben, részvétben látja. Ő nem a népirtás azonnali elismerését követeli a törökök részéről, hanem a történelem etikai megközelítésének fontosságát hangsúlyozza. Már az is sokat segíthetne, ha az örmények nyugodtan emlékezhetnének a tragédiára, és a törökök részéről megértést tapasztalhatnának mérhetetlen szenvedéseik iránt.
Egyébként az Emberi Jogok Európai Bírósága 2010. szeptember 14-én elmarasztalta Törökországot amiatt, hogy nem védelmezte megfelelően Hrant Dink életét és véleményszabadságát. A strasbourgi testület hét tagja – közöttük egy török bíró – a török államot 105 ezer euró megfizetésére kötelezte Dink özvegye és egyik fivére számára. Ankarára pedig kiróttak még 28 ezer euró perköltséget is.[55]
  • Az elkobzott javak visszaszolgáltatása. 2011. augusztus 27-én a török hivatalos közlönyben megjelent az a bejelentés, hogy az ankarai kormány visszaszolgáltatja az ország görög és örmény keresztény kisebbségeinek, valamint a zsidó közösségnek a tőlük egy 1936-os rendelet útján törvénytelenül elkobzott javaikat, azokért pedig, amelyeket azóta áruba bocsátottak, kárpótlást nyújt. E kisajátított kisebbségi vagyon kórházakat, árvaházakat, iskolákat és temetőket foglal magában, amelyek visszaadása az Európai Unió már régi követelése volt a tagjelölt Törökországgal szemben.[56]
  • Kapcsolatteremtés művészetek által. Az örmény és török civil társadalom megpróbál folyamatosan felülemelkedni a közeledés gyakran áthághatatlannak látszó napi akadályain, a politikai viszonyokon. Közös céljuk, hogy országaik éles ellentétei közepette, amelyeket a diplomáciai kapcsolatok hiánya és a határok átjárhatatlansága is jellemez, a művészet, a zene eszközeivel teremtsenek harmóniát a két nép között. Ez a törekvés ösztönözte a feleket a Török-Örmény Ifjúsági Szimfonikus Zenekar megalapítására. Ahogy vallják, mindenekelőtt le akarják bontani a gyűlölet és előítéletesség embereket elválasztó falát. Szerintük ugyanis semmi sem hozza közelebb a fiatalokat egymáshoz, mint a zene megértést és békességet teremtő hatalma.[57]
Érdemes kiemelni Mustafa Kemal Atatürk, a Török Köztársaság megalapítójának örmény genocídiumhoz való viszonyulását, amelyet a törökök többsége valószínűleg nem is ismer. A Köztársaság első elnöke az örmények tömeges elűzését és meggyilkolását múltbéli szégyenletes, alávaló cselekménynek, gaztettnek nevezte. Olyanok füle hallatára mondta ezt, akik közül többen tettesként akár találva is érezhették magukat. Hitt abban, hogy az új Török Köztársaságnak – politikai és erkölcsi értelemben egyaránt – meg kell szabadulnia az ifjútörök gyalázat eme bélyegétől. Taner Akcam történész szerint Atatürknek ez a hite ösztönzést adhatna a szemléleti tisztázáshoz a mai Törökországnak is.[58]
Ahmet Davutoglu külügyminiszter, a miniszterelnök legfontosabb és legrégibb külpolitikai tanácsadója olyan kijelentést tett 2012 tavaszán, amilyet előtte még soha nem mondtak a török politikának ezen a magas szintjén: Törökország kész osztozni az örmények fájdalmában, akik arra készülnek, hogy megemlékezzenek az 1915-ös öldöklések századik évfordulójáról.[59] Az lehet az érzésünk, hogy ha megkésve is, de utólag mégis kezdték megszívlelni Hrant Dink emlékezetes szavait: Ez hiányzik legjobban. A törököknek legalább az örmények szenvedéseit kellene tudatosítaniuk, elismerniük. Legalább fájdalmunkban osztozzanak! Ez a döntő! – hangoztatta. [60]
Baskin Oran török történész egy kölni megemlékezésen 2009-ben idézte Hrant Dinknek egy megrendítő látomását, történelmi allegóriáját. A két évvel korábban meggyilkolt törökországi újságíró képzeletében felmerült egy nyomasztó látvány: egy 1915 méter mély kút alján örmények és törökök gubbasztanak, szoronganak.[61]
Ebből a feneketlen mélységből kellene kikapaszkodniuk az örményeknek és törököknek együttes erővel, összefogással, megértéssel. Mert csakis így szabadulhatnának a múlt fogságából, közös börtönükből. A történelmi kútfenéken vergődőknek éppen az idei 100 éves évforduló adhatna erőt egy ilyen bátor és közös elszánáshoz, mert a fájdalmak enyhítésére nem a felejtés, hanem éppen a tragikus tényekkel való szembesülés, a rá való emlékezés jelenthet gyógyírt.



Emlékekből él az ember, s a múltból él az emlékezet. Kinek nincsen múltja, nem lehet jelene, s jövője sem.

Eötvös József





[1] Flesch István: Örmények, törökök, kurdok, Corvina Kiadó, Budapest, 2013, 442-442 old.
[2] U.o. 155-156 old.
[3] U.o. 161. old.
[4] U.o. 184. old.
[5] U.o. 185-186. old.
[6] U.o. 163. old.
[7] U.o. 147. old.
[8] U.o. 313. old.
[9] U.o. 173. old.
[10] U.o. 212. old.
[11] U.o. 170. old.
[12] U.o. 216. old.
[13] U.o. 168. old.
[14] U.o. 137. old.
[15] U.o. 167. old.
[16] U.o. 166-167. old.
[17] U.o. 169. old.
[18] U.o. 216-217. old.
[19] U.o. 138. old.
[20] U.o. 206-207. old.
[21] U.o. 208. old.
[22] U.o. 205. old.
[23] U.o. 222. old.
[24] U.o. 195. old.
[25] U.o. 232. old.
[26] U.o. 236-237. old.
[27] U.o. 239. old.
[28] U.o. 382. old.
[29] U.o. 198. old.
[30] U.o. 285. old.
[31] U.o. 245. old.
[32] U.o. 246.old.
[33] U.o. 248. old.
[34] U.o. 248-249. old.
[35] U.o. 188-189. old.
[36] U.o. 197. old.
[37] U.o. 251. old.
[38] U.o. 253. old.
[39] U.o. 280. old.
[40] U.o. 291-293. old.
[41] U.o. 322. old.
[42] U.o. 322. old.
[43] U.o. 339. old.
[44] U.o. 339-340. old.
[45] U.o. 337. old.
[46] U.o. 338. old.
[47] U.o. 437-438. old.
[48] U.o. 449. old.
[49] U.o. 445-448. old.
[50] U.o. 443. old.
[51] U.o. 411. old.
[52] U.o. 409. old.
[53] U.o. 370. old.
[54] U.o. 397. old.
[55] U.o. 62-63. old.
[56] U.o. 415. old.
[57] U.o. 472-473. old.
[58] U.o. 331-332. old.
[59] U.o. 471. old.
[60] U.o. 471. old.
[61] U.o. 463-464. old.