2015. augusztus 24., hétfő

Kinek ajánlanám Janne Teller Semmi című regényét?


Nagyon jó kérdés és egyben agyonfontolandó. A mai globalizálódó világban minden megtörténhet, még a „semmi” is. Talán az a legjobban. Nehéz gátat vetni a szemétnek, és eligazítani a tiszta forrás fele az emberpalántákat. Arra az útra terelni, ahol kamatoztathatják tudásukat, szebbé és jobbá tudják tenni saját életüket, nemcsak maguknak, hanem a közösség számára egyaránt.

Janne Teller Semmi című művét szülőhazájában először betiltották, majd engedélyezték, sőt a dán iskolákban kötelezővé tették, másutt bekerült az ajánlott háziolvasmányok közé. Most jelenleg mifelénk nagy érdeklődéssel olvassák, de megnézhetik színdarab változatban is.


A történet Pierre Anthon kamasz fiú átalakulásával kezdődik, mikor jómaga ráébred, hogy semminek sincs értelme. Ezt természetesen nem fojtja magába, hanem kikuruttyolja az osztálytársainak. Otthagyja az iskolát, s előszeretettel tartózkodik a suli felé vezető úton, egy szilvafán, ahol laza stílussal levitázik a semmi elméletéről az arra járó diáktársainak. Azok kis idő elteltével veszik a lapot, s gondolják, megmutatják neki, hogy nincs igaza. Mi az, hogy nincs értelme az iskolának, s az ráadásul fölösleges, mint megannyi dolog az életben! Ezért pattan ki az egyik fejéből, hogy számukra fontos dolgokat hordjanak össze egy kijelölt helyre. Először teljesen ártatlannak tűnő „játék” egyre nagyobb komolyságba fordul. Lassan, de biztosan napról-napra növekedik a sok összehordott kincs, az általuk elnevezett „Fontos Dolgok Halma”. Ugyanakkor néha a tébolyodottság jelét mutatva egyre kegyetlenebb módszerhez folyamodnak. A bennük lévő szorongás kihozza belőlük a vadat, és olyan cselekedetekre lesznek képesek, amelyeket normális körülmények között nem tennének meg. Ki minek a legkedvesebb féltve őrzött kincse, az kerül oda a „Fontos Dolgok Halmába”. Azoknak elvesztését okozó szívbemarkoló fájdalom lesz a tét, mint például: a temetőből kiszedett csecsemőtestvér koporsója, a gyalázatos módon való szüzesség elvesztése, a gitározó újának levágása, a kedvenc kutyus lefejezése, a muzulmán fiú imaszőnyege stb.. Az ezzel járó kín és fájdalom, s mint a kommunizmusban, a közért letett dolgok, azt igazolták vissza nékik, hogy az életnek igenis van értelme. Azonban az önként vállalt kegyetlenségek egyre terhesebbé vállnak számukra, s a saját maguk által kreált kényszerhelyzetben kell, hogy megéljék lázadozásuk közepette legfőbb értékük, benső énjük elvesztését. Mert mi marad az egészből, amit felgyűjtenek: semmi. S mindez Pierre Anthon szavainak csapdájában zajlik. Felgyújtják a számukra oly fontos halmot. Sőt a felgyújtás előtt a kedves, teljes szeretettel gyakran a szilvafán ücsörgő volt osztálytársukat halálra verik.  A kamaszok, ha nem is lesznek megbüntetve tettükért, mert mások úgy hiszik Pierre Anthon sajátmagát gyújtotta fel, de tudatalatti módszerrel közvetetten bűnhődni fognak, mivel minden egyes „halomgyűjtő” a leégett halomból megtart magának egy kis dobozka élményhamut, amit magával hurcol egy életen át.

A könyv mindenképpen tanulságos, ugyanakkor rettenetes. Minálunk, ha valaki ilyet jelent ki, mint Pierre Anthon hibbantnak tartják, s netán egy szilvafáról üzenget, előbb-utóbb leszedik (de inkább előbb), s a diliházba rakják. Nem beszélve a komikus helyzetről, rengetegen röhögnének rajta… Viszont, ha így könyvformájában jelenik meg, s kész történetté kerekedik ki az esemény, egészen másként kap értelmet, még mifelénk is. Természetesen nem ódzkodni kell tőle, mert ha létezik a könyv, s főleg divatos, bárki megtalálhatja, s akadnak szép számmal, akiket tényleg elgondolkodtatóvá teszi. Igen, ennél rosszabb dolgok is léteznek a közéletben. Azonban jól jön olvasás előtt a lurkónak egy kis segítség a szülőtől, tanártól, könyvtárostól stb. Hiszen ez nem egy olyan laza olvasmány, mint Salinger Zabhegyezője, habár abban is vannak jócskán érdekes fordulatok, s nem is olyasmi, mint a Golding Legyek ura. A Legyek ura azért egy „felnőttlen” világba alakult ki. A Semmi szereplői, pedig a szemünk előtt látszó, s mégis láthatatlan szenvedő hétköznapok hősei. Talán arra kellene irányuljon a felnőttek figyelme, amennyiben lehet, hogy az említett láthatatlanság eltűnjön. 

Röviden a történet, az élet igazi értékének kutatásában, és identitáskeresésében elkalandozó tinédzserek egyik zsákutcáját szemlélhetjük meg e regény olvasása közben. Lehet, hogy sorai közt van egy kis nyitottság az elmélkedés felé, de vigyázni kell véle, mert a hatás egy tizenévesnek másként jön le, mint egy tapasztalt felnőttnek. Talán érdemes megemlíteni az élet eszenciájáról szóló diskurzusokon, vitázni róla filozófia, pszichológia vagy szociológia órákon. Esetleg irodalom órán is lehet egy pár szót ejteni róla, de mindenképpen hozzáértő vezetőtanárral. A sajnos az, hogy az élet értelméhez fűződő eligazítás a szereplők körében nem történt meg, sem a szülők, sem más nevelők részéről. Saját maguk kellett átgondolják a mondanivalót, és önállóan meghozzák döntésüket. Nagy súlya van ennek, még akkor is, ha történet csak egy fikción alapul.

Nagyon fontos, hogy gyerekeinket lényeges kérdésekbe ne hagyjuk magukra, legyünk ott és tudjunk segíteni rajtuk a képességeink és lehetőségeink szerint.



A fentiekben említettek tükrében a könyvet nemcsak önmagukat kereső, érzékeny mindenre rezonáns fiataloknak (felügyelettel elcsúszik), de még gyengébb idegzetű felnőtteknek sem ajánlom. De ajánlanám mindazoknak, akik kapcsolatban vannak a neveléssel, és azoknak is, akik könnyedén veszik mindezt, s nem tartják fontosnak.

Borbé Levente, könyvtáros




Nincsenek megjegyzések: