2018. január 12., péntek

Szilveszter László Szilárd kötete saját olvasatomban




Szilveszter László Szilárd munkája, a Félúton Ég és Föld között kötete, amelynek alcíme: Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában, 2016-ban látott napvilágot.

A magyar irodalom trianoni döntés utáni helyzetében kerülő, az anyaországon kívül élő magyarok, és ezen belül is az erdélyiek, költői lélegzetvételének bemutatója ez a munka. A kor előzményeként számon kell tartani ezt a történelmi pillanatot. Igazából eme múlt következményeként megélt második világháború után élő magyar ajkú értelmiségiek identitáskereséséről szól. A szerző tíz költőt vonultat fel ebből a szakaszból. 
 
Szilveszter László Szilárd kötete rávilágít, arra, hogy akkor bizony létezett regionális megosztottság a magyar irodalmon belül. Igen, mert az új helyzet teljesen más életszemléletet kívánt, attól a perctől, hogy az anyanemzettel való viszony már nem ment simán. Ez a földrajzi megosztottság még az 1989-es rendszerváltás után is érezteti hatását. A művek nagyjából három korszakot felölelő időszakból származnak. Nagyrészt a második világháború utáni 40-es évek közepétől a hatvanas évek közepéig, majd innen a 80-as évek végéig, valamint az 1989-es rendszerváltás utáni esztendőkre tagolódik. A három korszak világosan érezteti hatását az irodalomban egyaránt. Minden egyes korszak politikai-ideológiai hatása, ha nem is megalkuvóan, de rányomta bélyegét az irodalomra is. A korlátok között dolgozó romániai (főleg) erdélyi líra kimagasló személyiségeinek költészetét bemutató kötet elkalauzol bennünket abba a világba, amelynek alkotóiról mostanság ebben a formában egyre kevesebbet hallunk.

A mű olvasása közben jómagam „ég és föld között valahol félúton” találtam magam. Minden egyes résznél és fejezetnél egy kicsit elidőztem, és próbálva hatása alól kikerülni, az ész oldaláról, meg a költészet szempontjából szerettem volna megközelíteni, véleményt alkotni a könyvben leírtakról. Akkor is, ha nekem ez nehezen megy, mivel a racionalitás nem az erősségem. De a többség által elfogadott racionalitást is felfoghatjuk elfogadott illúziós elméletnek, mivel számomra az a helyes, ha valahol félúton tudunk lenni. Ne távolodjunk el a tények hosszú sorától, mert a világunkban azok mutatják az utat, s vele együtt járó következtetésként leszűrt végeredményt is. Viszont az elszakadást sem a transzcendenstől, a mindenen túlitól, s mégis zsigereinkben élő megmagyarázhatatlan élményektől, amelyek a létet igyekszenek megkönnyíteni, ha nincs túlnyomás a „valóságérzetesek” részéről, nem mindig látom érdemesnek.

A fenti gondolatok margójára elmondhatom, hogy valami hasonlót éreztem a mű olvasása közben. Van benne egyediség, egy komplex alkotás, s mégis könnyen olvasható, élvezhető.

Ahol ismereteim hézagosak voltak a felsorolt költőknél, ott az utánaolvasás szükségeltetett. Ez történt Szőcs Gézánál és Demény Péternél. De azért semmit nem von le értékéből miközben elmerengtem rajtuk.

Érdekesnek tartottam a tíz kiválasztott költőnek munkásságát, szakmai és a mindennapokban megélt életüknek hullámzó változatosságát. Bármennyire is különélő eszméknek, gondolatoknak tűnt, úgy fejezetenként, mint a finálé utolsó mondataiban is minden összeforrt.

Hiányérzetem volt az előszóval kapcsolatban, mégis a teljes anyag elolvasása után elpárolgott ez az érzés. Talán azért, mert még nem rajzolódott ki a munkáról az összkép a felvetett témával kapcsolatban. Pedig részenként igen figyelemreméltóan le vannak bontva a történeti hátterek, meg a korszakváltások, és az egyénenként megélt személyiségek költői mivoltjai.

Kivételesen tetszett a részbevezetőkben összegzett ideológiák (politikai és társadalmi hátterek) ismertetése. Gondolok a második világháború utáni kommunista diktatúra berendezkedésére, a hatalom megszilárdulására, az aktív és passzív ellenállásra, s az említett időszak költő szerepére.

Az a tény, hogy az erdélyi magyarság – bizonyos szempontból nemzetiségi szubkultúrának tekinthető...” (20 old.), gondolatsorral nem tudtam kibékülni. Én ugyanis más megvilágításban élem meg ezt. Úgymond vannak kisebb népek, nemzetek, mint az erdélyi magyarság, mégis egyek, bárhol legyenek, s ettől függetlenül nagyot alkotnak. Ha a magyar kultúra részei vagyunk, akkor maradjunk annak, de semmiképpen sem szubkultúrának. Egyébként mindig is úgy éreztem, hogy az erdélyi kultúrának van egy erős íze, amit a sokarcúság jellemez. S ezt másnak vélem, mint a színmagyar anyaországi közeget. Néha az az érzésem, hogy számukra bizonyos dolgok a műveltségünk értékei között elérhetetlenek. Mi pedig jobban oda kell figyeljünk miként tálaljuk azokat a szempontokat, amellyel számukra is elfogadhatóvá válik. Részünkről akárhogy is, de komoly intelligenciára vall.

Az ötvenes-hatvanas esztendők költészetének sorsa a pártpropaganda ellenőrzése alatt próbált többet nyújtani, ahol a „népen” volt a hangsúly és az „egyéni” megnyilvánulások teljesen háttérbe szorultak.

Kányádi mégsem vált az akkoriban számított kommunista költővé. Kányádiban még az ideológiai üzenetet hordozó költeményeiben is érzem a többértelműséget (30-31 old). Lehet, hogy jómagam láttatom bele, s a csupasz valóság mégis a leírt egyszerű gondolat... Jó példa erre az 1957-ben megjelent Sirálytánc kötete, amelyet megjelenése után kis időre bezúzták. A colour local (sajátos helyi jellegzetesség) (33 old). eszmét helyesnek tartom, külön örülök, hogy szóba került, hiszen éppen ettől másabb az erdélyi magyar irodalom azoknál, mint akik az egyetemes emberi általánosságba kapaszkodnak.
Lászlóffy Aladár az avantgárd gyökerekre támaszkodott, nem hagyva el a népi szellemi líra feldolgozását sem. A hatalom nyomására született „korszakalkotó” versei mögött is megbújik valami, aminél fogva több lesz az egész költemény. Hozzátenném: a folytonos önazonosság megtartása a legkeményebb feladatnak bizonyult a kommunista diktatúrában. Úgy írni, hogy közben meg ne hazudtold magad, s mégis eleget tegyél annak az erőszakos ideológiának, még kísérletezésnek sem kevés.

Szilágyinál egyszerűen nagyszerű, mondhatnám úgyis, hogy remekbe sikerült az idézetek választása. Több helyen is megrázó élményt hagyott a lelkemben. Nem lehet szabadulni a transzszilvanizmus eszmei gondolatától, de felfedezhetjük az avantgárdot, valamint egyfajta balladisztikus-népies modernséget is. Nehéz olyan világban alkotni „ahol a lélek csak hálni jár az emberekben”. Szilágyi viszont ebben a közegben is igyekezet intellektusával helyt állni.

Farkas Árpád és Király László egy csokorba való tálalásánál egy kicsit elgondolkodtam, de mi tagadás, nekem sem forogtak róluk más gondolatok a fejemben. A tradicionális székely közösségek életképessége egyfajta reményként jelenik meg költészetükben.
Balla Zsófiának külön örültem, hogy bekerült az elemzett költők sorába. Egy nagy egyéniség, akiről: méltánytalanul elfeledkeztek. Az ő lírai világában érezhető a tragikum, a veszteség, a számvetés, a világtól való félelem, a szembeszegülés és a kisemmizettség nyílt felvállalása.

A hatvanas évektől talán egy picit költőként is jobban lehetett „szárnyalni”. A szerző szabadságmorzsaként adagolja eme gondolatokat az olvasóknak, amihez kötöttségek párosulnak.

Szilágyi Domokos kötetei a hetvenes években szinte egymás után jelennek meg, szám szerint öt. Ennek ellenére a költő inkább depresszív hangot üt meg. A nemes emberi értékek válságára hívja fel a figyelmet, ahol már a remény sem ad megoldást. Ezzel ellentétben a szerzőt idézve „a Lászlóffy-lírában viszont leginkább a példázatszerűség és a racionalista szembenézés érvényesül” (76 old.). Kányádi verseiben pedig a nyelvi identitás, a szülőföld mitikus tere kap hangsúlyt.

A kijelentés, miszerint Farkas Árpád illúziótlan költő lenne, ezzel nekem sarkít Görömbei András eszmefuttatása (87. old). A költő mindig is felülír, illúziót teremt, egy kicsit több, és átjárást biztosít a látható kézzel tapintható hitetlen Tamás, és az elérhetetlennek tűnő, szárnyakat adó végtelen játéka felé, még akkor is, ha túl földhözragadtnak tűnnek sorai. Természetesen az enyém is csak egy vélemény. Inkább úgy hat, mint aki az embertől elrabolja az álmokat, s ezt mennyire kellemetlen megélni.
Kányádi műveinek bemutatása során a 112.-ik oldalon található gondolatsor is elgondolkodtatott. Valahogy kevésbé éreztem a párhuzamot az erdélyi magyarok sorsát illetően a 20 századi indiánok és az ószövetségi zsidóság helyzetének megelevenítésénél. Inkább, mint példát láttatott bennem a jó öreg Kányádi, hogy azoknak is volt egyfajta múltjuk. A hasonlóság esetleg a mostoha körülményeknek tudható be. 
 
Lászloffy Aladár reményvesztettsége helytálló (117 old.). Mégis úgy érzem (lehet, hogy megint belemagyarázom), az identitás, az emberi méltóság, a tisztán maradás megőrzéséért vívódik kegyetlenül. Oda pedig elengedhetetlen néhány „reményvesztett” gondolat, de segítség szükségeltetik, hogy utána talpra lehessen állni. Végül is valami hasonló jelenik meg a Képzeletbéli ásatásban. A mindenkori eszméken és főleg rögeszméken való felülemelkedés. Mert a konkrétumok csak addig helytállóak, amíg biztonságot tudnak nyújtani.

Király László Kővadászok klubja poémáját nem tudtam félreérteni. Most is azok a gondolatok cikáznak át rajtam, s ugyanúgy érzékeltem a súlyát, mint anno... Külön öröm, hogy „bele lett csempészve”. Idézet a versből: „Tudjátok, milyen egy vérben ázó ország.”

Tetszenek Balla Zsófia költeményeiből azok a gondolatok, amelyek a társadalomban is tapasztalhatóak. Sajnos a kővé dermedtnek hitt múltbéli lenyomatok, újra szárba szökkenve továbbélnek. Cs. Gyímesi Éva gondolata Balla Zsófia Vízláng kötetéről nekem sok, és sokk (128 old.). Én inkább az elérhető élmények hiányát érzékeltem, amit igazságtalanul eloroztak tőle. A tragikus és ironikus képek felszabadító jellegét a szókimondás adja meg.

Elgondolkodtatott az is, ahogyan Szőcs Géza költészetét mutatta be a szerző. Letisztult bennem a költő gondolatmenete, önelemzésen túli nemzeti számvetése (138-139 old.). Verseiben ugyanúgy, mint kortársainál, felfedezhető a számvetés, az önelemzés, de mindezt játékosan, iróniával megspékelve tálalja elénk.

Kovács András Ferenc igazi nyelvmester, aki játszva a régi szavakkal újat alkotva tesz igen nagy benyomást az olvasóra. A hatalomra szegezett ironikus célzatait pedig elég nehéz félreérteni. Telitalálat volt az Übüper utazása Micsináljukban című költemény megidézése. 
 
Az 1989-es rendszerváltást követő költészet bemutatására nagyon kíváncsi voltam, mivel keveset is olvastam róla. Meglepően hasonló gondolatmenetünk van. Ezért nem tudtam annyira „kritizálni”. Valóban e korszakban több kell a humorból, mint máskor valaha. Sokunk számára ezáltal sokkal elviselhetőbbé válnak a hétköznapok. Sajnos a politikai rögeszmék sem változnak oly könnyedén, s ezért más köntösbe bújva élnek tovább... Ahogy Lászlóffy Vándor idő balladájában megjelenő sorok is jelzik, - „míg a világ: aki él, az visszaél”. Az aktualitás tragikomikumával állítja szembe az embert. Lehet, hogy kegyetlen időszak vala mindenki számára a kommunizmus, de „a szellemi tevékenységek kényszerű prostituálódásával (161-162 old.)”, gondolattal 150%-ban, mint az említett kommunizmusban jelentkező ügyes túltermelések, egyetértek. Hát igen, a közönség felé is kell nyitni, de vajon így? Ez megéri?

Kányádi új lehetőségként nyúl a magyar kérdés témájához oly módon, hogy társadalomkritikát folytat. A népies hangzású költemények új formáit öltve igyekszik feltárni az örökkévalót. 
 
Valóban, a Király lírájában fellángolnak a nemzeti eszmék, de azokon túl, az is több. Viszont Kovács András Ferencnél ez sokkal józanabb. Amit az utóbbinál még megjegyeztem volna, az a túlzott, néha émelygést előidéző irónia. Itt elnézést kérek, kijött belőlem. Hiába, ízlések és... De hát a költő saját intellektusát keverve érzelmeivel löki elénk művét. 
 
Csattanós, de való, - saját értelmezésemben, hogy Demény Péter és Lövétei Lázár költészetére rányomja bélyegét a „rommagyar” hit.
Lövétei átírt versei talán új gazdákra találnak. A mai költők bizonyos részére jellemző ez a fajta verselési mód, ami nem mindig tud megérinteni. Pedig bennük is megvannak a micsoda jó gondolatok. Ezt több poémákkal is igazolják. Talán a könnyebb megértés végett. Nem tudom. Például az az idézet - „Nincs hátra más, mint a semmitevés - / ez az én munkám? / És nem is kevés...”. Itt az értelmezésen múlik az egész, saját szövegkörnyezetében pedig másképpen hatnak.

Demény Péter Istent kereső versei a legszebb befejezés. Megtalálni magunkban a bennünk lakozó űr ellenszerét, az a lét értelemadásának békés formája. Könnyebb a szemlélet, ha van támasz. Tisztább az öntudat, és az identitás sem teher, hanem vállalható ritkaság, amelytől varázslatosabbá válik az egyéniség. Így a transzszilvanizmus is egy értéket és büszkeséget sugározhat a kívülállók számára.
 
Összegezésképpen bevallhatom, hogy egy érdekfeszítő kalandban lehetett részem. Többször is fel fogom lapozni a művet. 
 
Bármilyen is egy írás, a személyes élményektől kevésbé lehet mentes, ha egyedi hangot akarunk megütni. Ez Szilveszter Lászlónak sikerült. Komoly, jól megfontolt, átgondolt és szerkesztett tanulmány. Biztos alapokon nyugszik. Irodalmárok, tanárok és diákok egyaránt csemegézhetnek belőle. Kiváló útmutatásokhoz juthatnak az érdeklődési körükhöz kívánt információk megszerzéséhez.


Borbé Levente


Nincsenek megjegyzések: