2018. január 15., hétfő

Történetek, amelyekről nem illik beszélni


Az ősz végi sétát könyvvásárlással kötöttem össze. Vida Gábor Egy dadogás története című legújabb könyvét sikerült kézhez kapnom.

Már kezdetben hamar felkeltette az érdeklődésemet. Nem kellett hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy megkapjam, meglássam benne azt, ahogyan kirajzolódik egész erdélyi mivoltunk. A megélt hétköznapok és a belénk sulykolt „életmodell” sztereotípiákról mesél ez a regény, amelyeknek fő célja: inkább szenvedni mint jól érezni magunkat a bőrünkben. Ezeknek a megszokott és sokak által elfogadott íratlan szabályoknak a béklyójában vergődik az egyén, és nehéz kikászálódnia belőle, ha lépten-nyomon bűntudatot vernek bele.

Vida Gábor tulajdonképpen saját gyermekkorát írta meg, egészen a felnőtté válásig. Őszintén és kendőzetlenül ír a családjában zajló eseményekről, a rokonokról, a nyaralásokról, a cimborákról, az iskolai hangulatról, a katonaságról, a munkáról és tanulásról, s végül de nem utolsósorban az egész XX. századi erdélyi és hazai életképről.
Úgy kellett megélnie a tragédiákat, amelyekről nem szabadott beszélni, mintha mi sem történt volna. Sem alkoholizmus, sem öngyilkosság vagy betegség, ami a családja számára baj, de a „nagyközönség” előtt nem az. A melléfogásokat, ballépéseket és akármilyen tévedéseket a szülők nem akarják beismerni, mert akkor már ők is élhetetleneknek, elfajzottaknak számítanak. A gyereknek ezekről a szerencsétlenségekről ritkán szólnak. Sajnos, ha egy ifjonc nem tud az előtte eltitkolt eseményekről-dolgokról, akkor is ugyanúgy kiveszi a részét belőle. Sőt, még rosszabb neki, mert saját magát is hibáztatja a feszült hangulatért. Eme negatív hatások ellenére az emberben megvan a megfelelési kényszer a szülei és a közelálló felnőttek iránt. Ha meg beszél róla, akkor ő a mumus, aki mások előtt megsértette a család méltóságát. Sőt, a gyereknek a kötelessége az, hogy a száját befogja és engedelmeskedjen szüleinek. A szülők pedig, kialakítva ideális képüket a világ előtt, házasságuk után nem követnek el bakikat, hanem ügyesen, tiszta lelkiismerettel éldegélnek haláluk napjáig. Az álszenteskedő kreált valóság a gyerekben zűrzavart okoz. Vida dadogásának kialakulása is valahol ebben a megfelelési kényszerben gyökerezik. Az sem volt kutya, amit egyes csúfolódó lelki terminátoroktól el kellett szenvednie. Ennek leküzdését pedig szüntelen, tudatos igyekezetének köszönheti. A katonaság elvégezte után az egyetemre már bátran, és „új” emberként érkezik. A dadogás már nem játszik nagy szerepet az életében.

A történet eléggé megrázó, ugyanakkor tanulságos. A közös ostobaságunk tükörképe. A felelősségre vonás nem minden esetben a szülők vagy felnőttek kiváltsága. Nem is kell őket csodálni, de jó lenne szeretni, ha hagynák. S mindez mégsem a bántás, vagy a bosszú fegyverével van tálalva, inkább a megoldások felé mutat. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha beszélnénk problémáinkról, mert a kimondatlan szavak gúzsba kötnek, nem engednek felnőni. A mindennapi tabuk alól felszabadulva mindenképpen egy jobb közösséget tudnánk összekovácsolni.

Mindannyian tudunk a földi életünk végességéről, sebezhetőek vagyunk. Akkor csak rajta! Ne tartogassuk magunkban a felgyülemlett szennyet, mert mindig vannak emberek, akik segíteni szeretnének problémáinkon. A feldolgozatlan ügyeket nem lehet szőnyeg alá söpörni, mivelhogy olyan, mint a ragály. Úgy hagyva pedig nyugodtan tovább lehet adni hülyeségünket generációkon át. 

Borbé Levente
könyvtáros
Csíkszereda


Nincsenek megjegyzések: